A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-25 / 32. szám
történelmi lakomák HOGYAN TÁPLÁLKOZTAK A KÖZÉPKORBAN? III. Egy Pierre Belon nevű világot járt ember írta 1551-ben: „A római egyház fennhatósága alá tartozó népek — ideértve a spanyolokat, portugálokat, olaszokat, flamandokat, magyarokat, németeket — közül egyiknek sincs olyan bőséges választéka húsokban (értsd: élelemben), mint a franciáknak.“ Ugyanebben az évben Vieilleville marsall így ír: ..Minden külföldi uralkodó Franciaországból hozatja cukrászát és szakácsát.“ A fenti idézetekből egyértelműen kiderül a középkori szakácsművészet csúcspontját Franciaországban érte el. Igaz, a két szerző nemzetisége — mindketten franciák — némi kételyeket támaszthat a kijelentések objektivitása iránt, ám számos korabeli dokumentum, más nemzetiségű utazó és diplomata feljegyzése is megerősíti a tényt: Franciaország az akkori Európa legfontosabb állama volt minden téren, a szakácsmesterséget is beleértve. Persze ennek a tündöklésnek megvoltak az árnyoldalai is. A hivalkodásra való hajlam, a fényűzés szeretete és a mindenben kitűnni akarás sohasem állt távol a francia arisztokráciától, s nem egy bizonyíték van rá, hogy még a legínségesebb időkben sem törődtek a nincstelenek nyomorával. Nyugat-Európa, s különösen Franciaország táplálkozásában több száz évig a hal játszotta a főszerepet. A heringhalászat, amelynek monopóliumáért Dánia, Svédország és a Hanza-városok vívtak ádáz harcot, bőségesen ellátta hallal a tengermenti országok népeit, olyannyira bőségesen, hogy több alkalommal néplázadás lett a következménye. Az emberek ugyanis unni kezdték a halat, amelyet különben már akkor is a mai módszerek szerint tartósítottak: sózták, füstölték, hordókba rakták. „A hering — írta Lacépéde, francia természetbúvár a Halak természetrajza című művében — olyan élelmiszer, amely felhasználásával birodalmak sorsát dönti el. A kávébab, a teafű, a forró égövi fűszerek és a selymet szövő hernyó kisebb hatással voltak a nemzetek gazdagságára, mint az Északi-tenger“. A hal volt a fő tápláléka a csatába induló zsoldosoknak, a nagyvárosok szegényeinek — s ezért érthető az az ésszerű intézkedés, amely háborúk alkalmával megtiltotta a halászok bántalmazását és kifosztását. Anglia és Franciaország között javában dúlt a százéves háború, de az angol és a francia heringhalászok békés egyetértésben halásztak a La Manche csatornában. A gazdag franciák persze a halat nem kényszerűségből fogyasztották, sokkal inkább különcködésből. Természetesen nemcsak halakat fogyasztottak. Más vízi állatok is terítékre kerültek, olyanok is, amelyeket manapság aligha kóstolnánk meg. Mint érdekességet említjük a barna édesvízi delfint, amelyet a franciák különösen kedveltek. A kék delfinről (franciául dauphin) kapták nevüket a francia trónörökösök. Ez az állat a tengerből került a konyhába, a konyhából pedig egy grófi címerre; a címerhez tartomány is tartozott (Dauphiné), s egy adomány révén a tartománytól kapta címét valamennyi francia trónörökös. A tengeri és az édesvízi halászatot különböző rendeletek szabályozták. A halászok csak egy bizonyos összeg lefizetése után láthattak munkához. A szabályzat továb.bá szinte milliméteres pontosággal határozta meg a pöndörhálók, emelőhálók, versék, rácsák hálószemének nagyságát, s ez ráadásul évszakonként változott is. A középkori halászat ismertetésével elérkeztünk kis táplálkozástörténeti sétánk végére. Tudjuk, hogy számos érdekes és fontos tényről nem esett szó, mint ahogy az elmúlt négyszáz esztendő táplálkozási szokásaival is adósak maradtunk. Az újkor táplálkozástörténete azonban annyira szétágazó, annyira változatos, hogy önálló sorozatot érdemel. összeállította: —ez— VÉGE Manapság az ember nemigen találkozik Edison-féle feltalálókkal. Őszintén szólva nem is hiszem, hogy léteznek még ilyenek. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ma az emberek kevésbé tehetségesek mint annak idején; csak hát most egy felfedezéshez már nem elegendő a véletlen és a megérzés, tudás is kell ahhoz, alapos jártasság a problémakörben — s persze megfelelő munkakörülmények, korszerű műszerek. Király Ernő villamosmérnököt úgy festették le ismerősei, mint egy vérbeli feltalálót, aki évente megalkot valami nevezetes dolgot és sorra nyeri el a díjakat. Aztán személyesen is találkoztam vele, s megállapítottam, hogy nem feltaláló. Király Ernő ugyanis több annál: egy tudós alaposságával (és megszálottságával) dolgozó-alkotó mérnök, aki feltalált ugyan ezt-azt, de az ő szakmájában feltalálni valamit csak annyit jelent, mint megtenni az első (igaz, nagyon fontos) lépéseket egy ismeretlen cél felé vezető úton. („Bogyón születtem, Nagymegyer mellett egy kis faluban. Gyermekkoromból csak szép emlékeket őriztem meg, a rosszakkal különben sem tudnék mit kezdeni. Nem tudom, hogy' lehet az, de mindig elkap valami furcsa, delejes hangulat, ha átlépem a szülői ház küszöbét (sajnos kevesebbszer jutok haza, mint ahogy szeretnék): úgy érzem, mintha váratlanul visszaszaladnának az éveim, mintha az a sok dolog, amit a szülőfalumtól távol éltem át, meg sem történt volna. Pedig tizenöt éves korom óta állandóan elvagyok otthonról. Négy esztendő a kassai ipariban — felnőtté válásomnak és jellemem kialakulásának talán legfontosabb időszaka volt —, a katonai szolgálat, majd Bratislava. Immár húsz éve, hogy (végleg?) kiszakadtam abból a közösségből, amely olyan féltve és reménykedve engedett utamra, mintha én lettem volna a legkisebb királyfi. Bratislavában sokáig egy tervezőirodában dolgoztam, és semmi jel nem mutatott arra, hogy egyszer még feltalálót „csinálnak" belőlem az újságírók. Megmondom úgy ahogy volt: néhány év alatt annyira megúntam a tervező - irodát, hogy be se akarózott mennem reggelente. Mindig ugyanaz a munka: állítsd össze egy ilyen és ilyen masina tervrajzát, az alkatrészeket ismered, új dolgon ne törd a lejed, mert úgy sincs gyár, amelyik elkészíti neked stb., stb. A műszaki egyetem villamosmérnöki karát „távutasként" végeztem el 1967- ben. Akkor már a mostani munkahelyemen, a SzTA Faipari Kutatóintézetében dolgoztam.") éleslátásán is sok múlik. („Apám nem csinált gondot magának abból, hogy az idősebb fia tovább akar tanulni. Menj, ha kedved tartja, mondta, te tudod, hogy mire vagy képes. Szüleim világéletükben szegények voltak, földjük — amihez ragaszkodni szokás — nem volt, s ha vállalták is a paraszti életformát, akkor is kényszerűségből és nem tudatosan vállalták, ezért nem is ellenkeztek. Csak anyám ijedt meg egy kicsit, amikor bejelentettem, hogy Kassára mennék. Olyan messzire? Talán ha közelebb volna egy iskola?...") Király Ernő hatodikos-hetedikes korában kristálydetektoros rádiókkal bíbelődik. Ebben ugyan semmi különös vagy rendkívüli nincs, hiszen akkoriban sokszáz fiatalnak ez volt a vesszőparipája, de talán megsejtet valamit abból a későbbi nyugtalanságból, amely az irodában unatkozó fiatalembert lázadásra ösztökéli. A kassai ipariból azonnal Schulz mérnök emberszerető egyénisége bukkan fel emlékezetében kérdéseim nyomán, s később is állandóan visszatér a neve. Ebből is sejtem, milyen fontos szerepet játszhatott sok fiatal életében. Elképzelhető, hogy Király Ernő későbbi pályája egészen máshogy alakul, ha a véletlen nem hozza őket össze. No de ezt vizsgálni, ma már értelmetlen dolog volna. Király Ernő húsz évvel ezelőtti pályakezdése — az akkori viszonyok közt legalábbis — rendhagyónak tűnik. Egy kis csallóközi faluban — ahonnét legfeljebb Nagymegyer tornyait látni (ez a perspektíva is földrajzi vonatkozásában értékelhető csupán) — még az ötvenes évek közepén sem igen szánnak más sorsot egy fiatalnak, mint a megszokottat, a jólismertet, az eleve elrendeltet, az ősök sorsát. Alacsonyan ívelő, nem sok örömet rejtegető pálya ez, s ha valaki változtatni akar rajta, óhatatlanul is lázadónak számít. Igaz persze, hogy a szülők 12
