A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-10-04 / 30. szám

csallóközi madár- és növényvilág rezervátuma felé száguldunk. Speciál Jánost csicsói öreg házacskájának udvarán találjuk. Munkaideje lejárt, esze— — rint ma már aligha lépem át a féltett világ kapuját. A rezervátumot néhány kilométernyi távolság választja el a falutól. János bácsi kerékpárral teszi meg az utat naponta oda és vissza.

— Éppen egy negyedórája érkeztem, de nem tesz semmit, szívesen visszamegyek, akár azonnal is.

— De hiszen azóta meg sem ebédelhetett, — ellenkezem.

— Nem vagyok éhes. Különben is én vagyok e sárgolyó leggyengébb étku embere. Nem érzem, hogy hátrányomra válna az étel hiánya. A betegséget nem ismerem. Életemben összesen három darab acylpirint fogyasztottam el.

— lehetetlen, — mondom önkéntelenül, mert a 74 éves János bácsi egészen valószínűtlenül vékony alkat. A szeme olyan zöld, mint a fenyő és annyi melegség árad belőle, mint a végtelen magasból ezen a nyári délután. Most pedig velünk tart, föláldozva szabad óráit s igy a sóskaleves és a finom csirkepaprikás érintetlenül marad az asztalon. A kocsi motorja felbúg, nap előttünk, por utánunk, csak az én lelkiismeretem zugai homályosodnak el, ha rágondolok, hogy Speciál mama ma háromszor melegíti miattam János bácsi elmaradt ebédjét.

— Negyvenhat éve élek együtt a feleségemmel, ennyi idő alatt soha sem zördültünk össze, most sem lesz baj, ne aggódjék. Megesik, hogy néha eltűnődik hajdani kérőin. Ilyenkor én megsértődöm s azt javaslom, hogy esküdjünk vissza. A feleségem szeméből haragos hullám csap felém, — vihar idején látok ilyet a tavon — mert, ezen meg ő sértődik meg. Végülis jót nevetünk, mert az az igazság, hogy még meghalni is egyszerre lenne jó. Bizony igy igaz, nem fogjuk sokáig kibírni egymás nélkül...

Nem szólok semmit. Arra gondolok, iskolát nyithatna a két öreg s a világ eljöhetne hozzájuk szereteted tiszteletet tanulni. Jó lenne elmenni az aranylakodalmukra.

— Úgy tudom, maga a „vadon ura", János bácsi — terelem más vágányra a beszélgetést.

— Jaj, dehogy vagyok én ura, csak az őre vagyok.

— Aztán mit őriz?

— Hát... a madarakat, a fákat és a vizet.

— Sikerül megőriznie?

— Mondhatom, nem könnyű feladat. Amióta védett terület, nagyon vonzza az embereket. Csónakázni, fürödni, madarászni, halászni szeretnének. Sokan csak széjjelnéznek, elfogyasztják az uzsonnájukat, s az üresen maradt konzervdobozokat a mit sem sejtő bokrok alá rejtik. A bokrok természetüknél fogva hallgatagok, csak az elguruló pléhdobozok és a szélben megzizzenő papírlobogók árulkodnak messziről jött látogatóinkról ...

Megérkezünk. Gyalog folytatjuk utunkat. Az élő sövény mögött ápolt szőlőtőkék futnak szabályos sorokban, alma- és körtefák fogadnak. Alattuk puha és zöld a fű, nem égette szárazra a nyári hőség, mint nálunk, a Zerge-hegyen és sokhelyütt a világon.

hosszú sétánkra indulunk. A tá finoman fodrozott, világoskék hálóingében, délutáni álmát alussza. Kövirózsák és vízicsibék őrzik az álmát. A szél alig hallhatóan dudorász, amitől a karcsú sás könynyed, ősi táncba lendül. A nádak deraka meghajlik, arcukat az alvó víztükörben nézik. Az alvó tó sima felülete alatt komoly növényvilág él s 86 kg-os harcsákat fogtak ki belőle. Később százéves fák és fiatal akácok között visz el az utunk. Egy helyen megtorpanok. A nyárfák óriásával találkozom. Nem tudom megközelíteni, nagy a mélyedés, indákkal átszövött, sűrű a bozót. Őserdő a Csallóközben. De tisztán láthatom hatalmas törzsét, világot ölelő ágkarjait. Nyilván a nyárfák anyja lehet.

Balra a tó keskeny sávja mögött irtás. — Egy harminchattagú vaddisznócsalád tanyája. Több ilyen van a rezervátum 200 hektárnyi területén, — magyarázza öreg barátom.

— Nem fél tőlük, János bácsi?

— Ugyan már! Nem fél azoktól senki a környéken. A vaddisznó csak akkor támad, ha megsebzik, vagy a kicsinyét bántalmazzák, egyébként menekül az embertől.

A gyümölcsös mögött két hosszúkás öreg épület néz egymással farkasszemet. Az egyik a kultúrügyi miniszter rezidenciája, a másik az enyém lesz ma éjszaka, igy döntöttem, mert nincsen szállásom.

— Nem fog félni? — kérdezi János bácsi kissé riadtan. Itt ugyan nem történhet baja, — biztat, — de mégis... a vadon kellős közepén, egymaga néhány kilométernyire a falutól . . .

De én nem félek, apáim vére csörgedezik ereimben. Emlékeim gyalogösvényeit vadak és szárnyas madarak népesítik be, erdők mélye s a csend súlyos orgiája visszhangzik benem. Különben is a kölcsönvett kocsi és a vezetője már régen Komárom felé szeli az utat.

Egy ideig a küszöbön tűnődünk János bácsival, amikor egy motorkerékpár berregése zörget rá a dobhártyánkra.

— A hernyókért jöttem, János bácsi, — szól be az öreg Pionír ifjú gazdája.

— Azt ugyan kereshetsz, nálunk egyet sem találsz, — feleli a vadon őre.

De Geleta János, a Horgász-szövetség szakképzett tagja, aki Tŕeboňban végezte el a halászok szakiskoláját, zsákmányát mégis felszedi s csakhamar elviharzik. Valami halétel volt, de nem élő hernyó, azok elpusztításáról az itteni madarak gondoskodnak.

Még magasan süt a nap, amikor János bácsival