A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-10-04 / 30. szám

zafelé indul. Egy ideig az asztalom mellett tűnődöm: jó lenne betűbe formálnom a látottakat. Tüdőm tele oiigénnel s a tó nyirkos lehelete alomport szór nem létező italomba. Elnehezülnek a szempilláim. Lefekszem fehér vaságyamba, megnézem a szoba négy sarkát — János bácsi a szivemre kötötte —, nyakig húzom a takarót, a széket az ágyamhoz állitom, mert rajta van a lámpa, amit az öreg színültig töltött petróleummal. Mellé helyezem a könyvemet, és az 5 mg-os Seduxenemet, rossz alvó vagyok. A lámpát égve hagyom.

Reggel, amikor János bácsi rámzörgeti az ablakot, egy pillanatra föleszmélek, ki is szólok, utána alszom tovább. Csak annyit veszek észre, hogy a lámpám is édes álmát alussza, elfogyott belőle a lélek, azaz a petróleum, az altatóporom viszont érintetlen.

— No, mit álmodott? — kérdezi öreg barátom, aki közben megjárta a szomszéd falut s tizenhat kiló kenyérrel tér vissza kerékpárján, csicsói szomszédainak viszi. — Éhes disznó makkal álmodik, látom, nem felejtette el megnézni a mennyezet négy sarkát, — nevet jóizüen, mert tudja, hogy a vadonban sem a bokrok, sem a fák nem szolgálták fel a vacsorámat, a táskám pedig — sajnos — üres volt.

MOYZES ILONA

Lépteink neszére megrezzennek a bokrok. A magas fák koronáiban nagy gonddal megalkotott mádárfészkekböl madárszülök neszeinek ijedten felénk. — Mi járatban vagytok? Mit hoztatok? Az acél könyörtelen kétcsövesét, vagy az Ember szelíd szavát? — kérdezik. Halkan nevetek, ez a feleletem. Megnyugszanak. Odafent gémek fészkelnek, bakcsók, bölömbikák, kárókatonák. A bozótban is hasznos madarak raja bujkál. Szorgalmasan dolgoznak. Irtják a kártevő rovarokat. A népgazdaság hűbéresei. Egy cinke nyaranként 15 000 rovart pusztít el, egy fecske több mint egy milliót, egy vörösvércse egy év alatt több, mint 500 egeret. Részünkről a munkájukért kijáró köszönet: védelmük.

Ami a legmeglepőbb: egyetlen szúnyog sincs. A forró nyár elpusztította őket. Pedig sok a láp, a mocsár és a nádas, törökök, tatárok hajdani temetője. Az alacsony füzesek rabul ejtik tekintetemet. Vadkacsák, bukók, nádirigók, lankák, partifutók, szárcsák és vadlibák uralják őket. Csak ritkán láthatók. Olykor felröppennek, de inkább csak hangjukkal adják tudtunkra jelenlétüket. Itt élnek ezer vagy talán egy millió éve? Már nem emlékszem, nem vagyok biológus. Egy a fontos: a létezésük. Hisz ez a Csallóköz nagyon erős jellegzetessége. Csők a konzervdobozokat és o papír fehér, de gyűrött lobogóit szeretném elfelejteni.

Az est lehull a fák közé, amikor János bácsi ha(Moyzes Milan felvételei)