A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-10-04 / 30. szám
LOVICSEK BÉLA: A fogházigazgatóságon a hivatalos formaságok elintézése utón az igazgató megveregette a váltam: — Sok szerencsét, kedves barátom! Néhány perc múlva szemtől szemben ültem Zsuzsával, az alig húsz éves lánnyal, akinek néhány nap múlva lesz a tárgyalása. Ellene a vád: gyilkosság. — Rágyújt? Bólint. Kissé erősebben pöckölöm meg a doboz fenekét. Három-négy cigaretta hűlt a lány ölébe. Elmosolyodik. — Egy is elég egyelőre — mondja szokatlanul mély hangján, s várja a tüzet. Látható élvezettel szívja mellre a füstöt. — Hiányzik? — Nagyon. Zsuzsa magas, karcsú lány, nagymellű, dús, fekete a haja, aránylag erősek a lábai. Nem az a kimondott szépség. Keze a legszembetűnőbb. Hosszú, vékony ujjaival akár zongoraművész is lehetne. Feltűnő a nyugalma is. A mozdulatai is kimértek, lassúak. Nagy barna szemével úgy néz rám, mintha ő várna tőlem valami érdekes történetet. Bíztatom, hogy beszéljen. Mindenről. Ami éppen eszébe jut. — Van ennek valami értelme? — kérdi anélkül, hogy rám nézne. — Ami éppen eszembe jut?... És ha semmi sem jut eszembe? Odakinn hirtelen elsötétedik, fényes villámlás utón megdördül az ég, esni kezd. A nagyszemű eső szálkáson zúdul alá. Kopog az ablakpárkányon meg az üvegen, mintha jéggel vegyített volna. Zsuzsa hosszan néz az esőbe. — Talán három éves lehettem, mikor meghalt az apám — mondja minden különösebb bevezető nélkül. — A bátyám másfél évvel idősebb. Akkor is esett, mikor temették apót. Emlékszem, tele volt az udvar emberrel. Ősz volt, hideg volt és én nagyon fáztam. Nem értettem, miért sírnak körülöttem az emberek. Anyához bújtam, aki sápadt volt és szomorú, de ő sem sírt, annál inkább o bátyám. Szinte üvöltött. Anya csitította, de ő csak üvöltött ... Arra is emlékszem, hogy mikor a szoroskában mentünk a temetőkert felé, csizmámat lehúzta lábamról a sár. Akkor én is elbőgtem magam. A csizma miatt. Meg a lábam is fázott, mindenem fázott, mert az eső csak esett, egyre esett... Anya nagyon szép asszony volt... (özvegy Szabóné: „Nem mentem férjhez. Nem akartam mostohát a gyerekeimnek. Erős, egészséges voltam, bírtam a munkát, eltartom, felnevelem a két gyerekem egyedül is... Meg aztán, nagyon jó ember volt az én férjem, tudtam, hogy hozzá hasonlót úgy sem kapok, akkor meg minek?") A zápor elvonult. Zsuzsa újabb cigarettára gyújt, maga elé fújó a füstöt. — Az évek múltak, anya meg hervadt, hervadozott, mi meg nőttünk, egyre nőttünk s felnőttünk. A bátyám katona, nemsokára leszerel. Autószerelő. Biztos kenyér van a kezében. Nekem is. Itt, a városban, a textilgyárban dolgozom, vagyis dolgoztam. Busszal két órányira van a szülőfalum ... (özvegy Szabóné: „Eleinte minden pénteken hazajött, később már csak kéthetenként, legutóbb meg már csak havonként.") — Szerettem az utazásokat hazafelé — mondja Zsuzsa —, két órányi gondtalanságot jelentettek számomra. Szerettem a sok ember között csendesen mehúzódni és egyedül lenni. Rendszerint vettem egy képes folyóiratot és abba temetkeztem. Nem olvastam, csak néztem a lapot, mintha a világ legizgalmasabb folytatásos regényét olvastam volna. Rá gondoltam... szüntelenül csak rá... — Kire? — Ferire ... vagy ha úgy tetszik Ferencre... a korára való tekintettel. Jó huszonöt évnyi volt köztünk a korkülönbség, ha nem harminc. Komolyan nem tudom, hány éves volt, a mai napig sem tudom. Érdekes, nem?... És én gyereket várok tőle ... Ö már nincs, de a gyerek... és ő nem is tudott még róla ... Zavartan nyúl cigaretta után. Enyhén remeg a keze. Furcsán fénylik a szeme, oztán felveti a fejét, a haja meglobban. Már ismét nyugodt. Az ablak alatti nyírfa lombja közt madár fütyül. Zsuzsa az enyhén domborodó hasán nyugtatja a kezét s azt nézi, de ^ madár füttyét figyeli. — Hallja?... Milyen szép!... Szóval nagyon szerettem az utazásokat... szüntelenül rá gondolhattam ... Ferire ... Ferencre... (Az üzem igazgatója: „Feri művezető volt. Megbízható, kiváló szakember. Igen művelt volt, csendes, halkszovú. Nem volt kimondott lérliszépség. Hogy Írjam le? Sovány és magas volt, hátradűlő homlok, ritkuló, szőke haj, de választékoson öltözött. Sokat adott a külsejére ... Kétszobás összkomfortos lakása volt a város peremén, jó ízléssel berendezve, s talán kétezernél is több kötetes volt a könyvtára. Az italt nem szerette, annál többet dohányzott. Vagy tiz éve váratlan baleset érte a feleségét, azóta egyedül élt. Gyerek nem maradt a házasságából...“) — Egy éve kezdődött a kapcsolatunk — mondja Zsuzsa. — Nem egyik napról a másikra, dehogy ... Hetekig, hónapokig tartott, míg egészen közel kerültünk egymáshoz ... Eleinte benn az üzemben meg-mególlt a gépemnél, szótlanul figyelte a munkámat, magyarázott, tanácsolt, de csak úgy egyszerűen, pór keresetlen szóval. Aztán mind gyakrabban állt meg mellettem, s nekem mind gyakrabban jutott eszembe a hosszú művezető, amikor magamra maradtam. Mit magyarázzam: megszerettem. Bár sokat viaskodtam önmagomban a nagy korkülönbség miatt, neki is többször fölvetettem a kérdést, de ő csak magához vont, beletúrt a hajamba s azt mondta mosolyogva, hogy csacsi gyerek, kis csacsi gyerek .. . és én... szóval jó volt vele lenni, mellette biztonságban éreztem magam ... És akkoriban egyre gyakrabban gondoltam anyára, aki annyi de annyi áldozatot hozva értünk felnevelt. Vele hogy mi lesz?... Ha magára marad?... Vajon bírja-e majd a magányt? ... Egyik alkalommal enyhe célzást tettem, s felvetettem a magány kérdését. „Velem ti ne törődjetek, nekem az a fontos, hogy ti megtaláljátok helyeteket az életben és boldoguljatok, számomra az jelenti majd az igazi boldogságot." Anya ezt mondta nekem akkor, és engem sírás fojtogatott ... De közben azt is észrevettem anyán, hogy valami történt vele, különös változáson ment ót. Azelőtt nem sokat adott a külsejére, az utóbbi időben viszont kezdett „öltözködni". Aztán néha az volt az érzésem, hogy bár együtt vagyunk és beszélgetünk, de ő nem igen figyel rám ... úgy el-elkalandozott gondolatban. Mi történhetett vele, kérdeztem önmagámtól többször is. de nem jöttem rá a dolog nyitjára. Legalábbis akkor még nem .... (özvegy Szabóné: „Úgy két évvel ezelőtt találkoztam vele először. Mentem ki a határba, ő meg a ialu alatti tóparton ült horgászbottal a kezében. Közelében sátor ütve, mellette meg az autója állt. — Akadt-e már valami a horogra? — kérdeztem, hogy ne kelljen szó nélkül elmenni egy idegen mellett. — Egy sem — felelte csendesen. — Ha igy megy tovább, éhen pusztulok... Kedves, kisfiús arca volt. Máig sem tudom, miért maradtam ott állva. Ottmaradtam és viccesre fogtam a szót, pedig nem igen viccelődtem én életemben. — Már csak nem hagyjuk, hogy éhen pusztuljon a mi határunkban. Készítek én magának olyan paprikás csirkét vacsorára, hogy megnyalja utána mind a tíz ujját! — Komolyan mondja? — vetette rám a tekintetét. — Komolyan én! Este beállított, amire én nem számítottam: paprikás csirkének meg se híre, se hamva. Most aztán mi legyen? Egy órán belül elkészítettem a vacsorát, még nokedlit is szaggattam hozzá. Embert olyan jóízűen enni talán soha életemben nem láttam. Hát valahogy így kezdődött. S a folytatás? A szokványos. Jó volt valakihez tartozni...“) — Megkínálna még egy cigarettával? — Tessék. Nagyott húzott a cigarettából. — Azon az emlékezetes pénteki napon azzal az eltökélt szándékkal utaztam haza, hogy... — elakad a lány szava, idegesen forgatja ujja közt a cigarettát. — Hogy...? — nézek rá kérdőn s egyben biztatón. — ... hogy mindent elmondok őszintén az édesanyámnak. Nincs értelme tovább hallgatni róla, hiszen előbbutóbb úgyis kiderül minden, s inkább tőlem tudja meg az igazságot, mint másoktól, esetleg elferdítve... Ügy éreztem, annyival tartozom neki... Mikor hazaértem, ugyancsak meglepődtem: a lakás patyolattiszta, minden virágváza tele orgonával, a konyha jóféle ételek illatával. Mi van itt, mi történik itt? Legjobban azonban akkor lepődtem meg, amikor anya előkerült a belső szobából és nem kis meghökkenéssel az arcán megállt a küszöbön. Csodálatos volt a kiskosztümé, na és a haja I Gyönyörűséges koszorú I... De szép vagy, anyácska, mondtam őszintén és örömmel. Mi történt veled?... Látom most nem nagyon örülsz nekem. Mást vártál?... El is mehetek, ha zavarlak ... Nem részletezem. Nagy-nagy zavarban volt s nyilván szégyellte is magát, mert őt várta, őt... de én okkor még nem tudtam, hogy kit... Éppen az egyik blúzom vasalásával végeztem, amikor megérkezett. Vidáman, frissen jött telve életkedvvel... az én Ferencem. Anya — bár kissé megilletődötten — felragyogó arccal lépett feléje, Feri pedig... nos mikor megpillantott engem, szinte megdermet... Én meg csak álltam tétován, kezemben a vasalóval, és hirtelen mindent megértettem, azaz semmit sem értettem, csak őzt éreztem, hogy csúful rászedett, becsapott, megtaposott valaki ... Mintha megmozdult volna alattam a föld, mintha jeges kéz fonódott volna a nyakamra ... Nem ... tudtam én akkor gondolkodni... csak azt éreztem, hogy félelmetes erő költözik a karomba, és hogy a vasalót hozzá kell vágnom a férfihoz, aki úgy állt ott előttem, mint egy torony... mint egy kőoszlop... És hozzávágtam a vasalót, pont a fejét találtam el. Sosem felejtem el az arcát: úgy meredt rám. mint aki nem ért valamit, aztán lassan eldűlt ... és többé fel sem kelt... (özvegy Szabóné: „Nagyon jó kislány volt, hlgyje el, kérem, nagyon jó kislány volt, sosem fogom megérteni, hogy miért tette. Soha senki nem tudja ezt nekem megmagyarázni, hogy miért követte el...“) Fénykép illusztráció: E. MEŠKOVA IS
