A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-09-27 / 29. szám
KÖSZONTIÜK a 70 EVES SZABÓ BELÁT hály-kaput. Ezt nem is lehetett tőle íossz néven venni. Hosszú éveken át rikkancs volt Bratislavaban. Az alkónyi órákban rekedt hangja végigviharzott a város utcáin, amikor kínálta az újságjait. Itt pedig némán, csendesen kellett elvégeznie a feladatát. Érthető, hogy honvágya támadt a rikkancs mestersége után. Hallani akarta a saját hangját. Engem bizalmába fogadott, barátja és lekötelezettje voltam, ráadásul egy csomó pénzzgl tartoztam neki: nyíltan megmondta, nincs azt a fizetés, amiért itt maradna. Rikkancsnak sem jönne, mert a szlovák, magyar és német nyelv annyira beleidegződött az életébe, hogy egy kicsit süketnémának érzi magát, ha csak egy nyelven beszélhet. Neki ez így nem élet, odahaza a feleségével is három nyelven veszekedhet. A kisfia is három nyelven dadog. Nem marad semmi áron — mondta felvillanó szemmel, mintegy bátorítva engem, hogy nyugodtan megpályázhatom az állását. Köztünk a bizalom ugyanis nem volt egyoldalú: én is bevallottam neki, hogy szívesen lennék helyette altiszt. Vozák buzgón helyeselte a tervemet, hiszen nálánál jobban talán senki nem tudta, mennyit éhezek, mennyit nélkülözök. Barátságunknak éppen az emberismerete volt az alapja. Ha átléptem a szerkesztőség küszöbét és rám nézett, pontosan tudta, hogy áll a szénám. Ilyenkor rámszólt rekedtes hangján, együttérzően: menjünk ebédelni, én pedig vonakodás nélkül mentem. Elérkezett Vozák távozásának a napja, és én bejelentettem, hogy szívesen vállalom helyette á. kifutói munkát Bejelentésem hallatára az egész szerkesztőség komoly zavarba jött. A szerkesztők hebegtek és tétován mosolyogták. Részvét, együttérzés reszketett a hangjukban, a szavaikban. Azt mondták, hogy bizarr elképzelésem van, nézetük szerint lehetetlen megvalósítani. Mit válna hozzá a világ, hogy egy költő, író, szerkesztőségi szolgának megy. Mit szólna a Prágai Magyar Hírlap, s egyáltalán mit szólnának hozzá az írók és újságírók? Én azonban válltig a magam álláspontját védtem. Felháborodottan utasítottam vissza érveiket. Azt hajtogattam, hogy elgondolásom távolról sem bizarr, hanem nagyon is reális. Sokkal bizarrabb dolog, ha éhen, korgó gyomorral pór koronát kell kunyerálnom. Nem törődöm a világgal, és az írókkal sem törődöm. Szeretnék már egyszer úgy élni, hogy ne legyen gondom ebédre meg Vacsorára.' Ez sokkal méltóbb lenne egy költőhöz és íróhoz, mint az éhezés, az állandó bizonytalanság. Magamban pedig arra gondoltam, szeretnék már egyszer biztosabban állni a lábamon, mert így, ahogy most élek, csak idegennek, amolyan vendégfélének érzem magam ezen a földön. Az éhség rombol és pusztít, beszennyezi oz emberi méltóságot, és hogy lehet az ember igazi író vagy költő beszennyezett emberi méltósággal? Ezt gondoltam, de mintha valaki lakatot tett volna a számra, nem bírtam kimondani, nem lehetett, mert éreztem, valahol nagyon mélyen sejtettem, hogy mindez, amit mondok és gondolok, mit sem használna, mert köti őket a polgári méltóság és semmiképp sem lennének hajlandók olyan utasításokat adni nekem, mint az altisztnek. Ök kerülnének ezzel kényelmetlen helyzetbe, s amellett azt is éreztem, hogy eltitkolt gondolataim valahogy erőtlenek és távolról sem meggyőzőek, mert micsoda biztonság az, altisztnek lenni, lesni a parancsokat, cigarettáért és uzsonnáért futni ... Mindezek tudatában akkor mégis őszintén kívántam, hogy elfogadjanak altisztnek. A veszélyt, a kibírhatatlan és kínzó éhséget akartam elhárítani magamtól. Olyan volt az egész, mintha áradás idején kezemmel akartam volna távol tartani magamtól az elevenen hömpölygő, pusztító vízzuhatagot. Szánalmas helyzetemben arcukról olvastam le a döbbenetét, a részvétet, ugyanakkor a visszautasítást is, de volt még bennem annyi józanság, hogy ne várjam be a végét. Szó nélkül, mint akit mélyen megsértettek, otthagytam a • szerkesztőséget. Hogy mit gondoltak felőlem, nem tudom, de biztosan hálásak voltak távozásomért, én pedig, mint aki teljesítette a kötelességét, tanácstalanul botorkáltam kifelé. Kint az előszobában Vozák, az egykori rikkancs várt rám. — Gyerünk vacsorázni — mondta vidáman —, tudtam én, hogy nem veszik fel. Ne bánkódjék miatta. A maga helyében én inkább hordárnak mennék. Terheket cipelni sokkal inkább költőhöz illő foglalkozás. Ezzel tett pontot oz egész áldatlan história végére. Éjfélig voltunk együtt.' Politizáltunk és pocskondiáztuk ezt a cudor világot, de az altiszti állásról mindketten tapintatosan hallgattunk, noha minden szavunkban ott lappangott tulajdonképpen a kudarc, amely az altiszti állás betöltése körüli harc során ért, és keserűséggel meg szégyennel töltötte el életemet..." — Nem csoda hát, hogy számomra a felszabadulás igazi felszabadulás volt — mondja Szabó Béla csendesen. — Nemcsak azért, hogy álláshoz jutva megszűnt az éhezés és a sok-sok nélkülözés, hanem azért is, mert az irodalomnak szentelhettem magam ... Ezerkilencszóznegyvenkilene februárjában került az Új Szó szerkesztőségébe. Életében először lett igazi újságíró, aki havonta, rendszeresen fizetést kapott a munkájáért. A felszabadulás előtt is sokat írt, főleg a Magyar Újságba, ahol nagy segítséget kapott Győry Dezsőtől. — A kezdet azért nem volt éppen zökkenőmentes — emlékezik vissza Szabó Béla. — Az egyik szerkesztő például megbízott egy fordítással, mire én őszintén megmondtam, hogy nem tudok fordítani. Hogy képzelem el az újságírást, rontott nekem kiabálva, ekkor a főszerkesztő lépett be a szobába s megjegyezte, hogy o cikkem — egy filmkritikám — megjelenik. A szerkesztő kolléga elcsendesedett, én pedig egyből „tapasztalt“ újságíró lettem. Szerkesztőként tanulta meg a riportírást, akkor lépett új területre: o faluba, s akkor került közelebbi kapcsolatba a parasztsággal. Az átalakuló és vajúdó falu szikrázó levegője óriási hatással volt rá. Ami az irodalommal való találkozását illeti: Zola Germinál-ja volt a nagy élménye. Ez a könyv vitte rá arra, hogy válogatni kezdte az olvasmányait. Ilymódon ismerkedett meg a Nyugattal is, ami felcsiholta írói ambícióit és helyes útra terelte. — Igen, én voltam az a szabóinas, aki szabadidejében a Nyugatot olvasta . . . A nyugatosok közül főleg Móriczot és Nagy Lajost tiszteltem. Az általuk felvetett és megírt problémák engem is nagyon izgattak. Az újságírással párhuzamosan irodalmi téren is tevékenykedett. Az Új Szóban Potya Marci címmel cikksorozatot írt. Annak alapélményéből született meg Marci, a csodakapus című regénye. — A felszabadulás regényének tartom — mondja Szabó Béla —, mert az a boldogság íratta meg velem, amit számomra a felszabadulás jelentett. Nemcsak az ifjúságnak szántam, hanem a felnőtteknek is. A könyvnek nagy sikere volt... Hasonló nagy sikert értem el Menyasszony című regényemmel is, amit még a felszabadulás előtt írtam meg. Egyébként mindkét regénye megjelent szlovák nyelven is, a Menyasszony című pedig idén jelenik meg negyedik kiadásiján a Madách gondozásában. Szabó Béla cinkos mosollyal rámnéz: — Persze beszélhetnék a sikertelenségről is, amit például a Mint szemünk fényét című regényem megjelenése jelentett írói pólyámon, de mint ahogy mindenki, én is szívesebben beszélek a sikerekről... Mint megtudtam, Fábry Zoltán írásai szintén nagy hatással voltak Szabó Bélára, kritikái pedig megmentették attól, hogy mellékutakra tévelyegjen. — Nélkülözésekkel zsúfolt életemben nagy szerencsét jelentett Fábry Zoltánnal való megismerkedésem. Rögtön pártfogásába vett. Mindig védett engem, akkor is, amikor egy-egy félresikerült munkámért keményen megbírált. Erőt, önbizalmat adott további munkámhoz .,. Fábry szerint a Menyasszony a tisztaság regénye, szerintem a szegénységé, mert irodalmi munkásságom kicsúcsosodását mindig abban láttam és látom, hogy a szegénység szenvedéseit Írjam meg. S mint ahogy a Germinál-t nem felejtem el soha, a szegénységet sem. Ügy vélem, ezzel mindent megmondtam, ami meghatározó és döntő volt az életemben ... Mindehhez már csak ennyit toldok hozzá csendes szóval: a szerkesztőség, az olvasók és a magam nevében erőt, egészséget és sok-sok termő évet kívánok Szabó Bélának. LOVICSEK BÉLA (Kontár Gyula felvételei)
