A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-09-27 / 29. szám
Igaz, hogy közvetlen felettese vagyok, mégsem bocsáttathatom el. Az intézetünknek araňyat ér. Bátortalanul megközelítem az asztalát. Állok és várok. Egyik kezével ír a gépen, a másikkal éppen telefonál. — Mi a terved ma estére, bogárkám? — kérdi (természetesen — nem tőlem). — Eljössz értem? Amíg bogárkája beszél, ügyet se vet rám. Én a biztonság kedvéért mégis köszöntőm. Anélkül hogy letenné a kagylót, felém fordul: — Hiszen ma már találkoztunk. Azután újra a kagylóba: — Nem, nem neked mondtam, de itt valakinek, aki feleslegesen sokat zavarog. Ja igaz, mondtam már, hogy kaptam két jegyet a Hamletra? Egyik kollégától itt a hivatalban... Ne félj, drágám, semmi közöm hozzá. Csak azért adta, mert valamit legépeltem neki. Bal kezével tovább kopog a gépen, jobbjával végre leteszi a kagylót. Arra várok, hogy most mór végre szenteljen nekem is egy röpke percet. — Mi kéne, ha volna? — kérdi és a jobb kezével előveszi kézitáskájából a tükrét, a púdert és a szájpirosítót, nagy szakértelemmel keni-feni magát — Csak azt akarom kérdezni, mi van azzal a levéllel? — Milyen levéllel? — Amit még tegnapelőtt adtam, hogy gépelje át. — De kérem, — mondja méltatlankodva, — én gépírónő vagyok és nem egy robot! — Hiszen csak egyetlen egy oldal az egész ... — Ezzel tisztában vagyok! Mór különben is tervbe vettem. Ismét cseng a telefon. Jobb kezével felemeli a kagylót, baljával gépel. — Negyvennyolcas nagyság? — kiált a kagylóba. — És a színe? Rózsaszín? Akkor azt a fodrosat vedd meg. De talán fel kellene próbálnom, nem? Hozd ide és mindjárt el is intézzük. Éppen lesz egy kis időm. — Micsoda?... Hát nem érti, hogy végre már le kell gépelnie azt a levelet?! — hördülök fel. — Hiszen az egész üzem erre vár! Értse meg végre, az egész üzem! — Ho tovább kiabál rám, — mondjo csendes, nyugodt hangon, — beadom a felmondásom, és kereshet magának más állást! Értjük egymást? Elakad a hangom. Tudom, hogy igazat mond. Ha felmerül a kérdés, kettőnk közül melyik marad, az igazgató biztosan őt választja. Osztályvezetőt könnyen talál a helyemre, de gépírónőt nem. Hiszen, ő aranyat ér! Vele szemben a fotelba roskadok. Töprengek. Kell valamilyen megoldást találnom. Le nem kenyerezhetem: az egész fiókja tele van a legdrágább külföldi kozmetikai cikkekkel. Ráijesztenem szabad, rákiáltanom se, mert valóban beadja azonnal a felmondását, és én mehetek állást keresni. Hagynám fenébe az egész levelet, de ezt nem tehetem, mert tudom, milyen türelmetlenül várják már a válaszunkat. Semm okos nem jut eszembe. Kemény dió, er egyszer biztos! Látja rajtam a tanácstalanságot, a kétségbeesést, mert szánakozva rámszól: — Azért nehogy elsírja magát!.. Inkább álljon be a sorba az ebédlőben, tartsa a helyem! Ügy látszik, megmenekültem. Kimondhatatlan megkönnyebbüléssel ugrok fel a fotelból: — Minek is állna sorba, amikor felhozhatom ide az ebédjét? — Látja, ez egy jó ötlet!... Mikorra felhozza, átírom azt a levelet. — Köszönöm, drága elvtársnő, — kiáltom és megcsókolom. A kezét. A jobbik kezét. Mivel a ballal egyre kopog a gépen. — Elég, ha felhozza a levest, két salátát és két pohár kávét. Fogyókúrázom! Szelíden ehúzza a kezét és rámmosolyog : — De nehogy halálra éheztessen! Sietek vissza a tálcával és a drága kolléganő végre átadja a várva várt levelet. Most már tudom, mi a dörgés. Ezután minden nap elhozom a reggelijét, tízóraiját, ebédjét és ő ezalatt nyugodtan dolgozhat. Hát nem vagyok én egy lángész? Be kellett tessékelnem őt a szobámba, mert itt nem volt hová letennem a tálcát. De nem számít, lakjon csak jól az én íróasztalomon. Közben átolvasom a levelet. Végre ennek az irodai mesterműnek szentelhetem minden figyelmem, s a hajam lassan, de annál biztosabban az égnek áll a borzalomtól. „A csőigénylésükkel kapcsolatban tudatjuk Önökkel, hogy postafordultával küldünk két jegyet a Hamlettra, tükröt, rizsport és szájpirositót összesen két millió rubel értékben. A második negyedév végén megkopják a két negyvennyolcas traktort, rózsaszínű és fodros lesz. Ami pedig bennünket illet, szükségünk lenne egy levesre, két salátára és két kávéra. A szokásos módon számlázzák.“ Ez a levél szövege ... És alatta az én aláírásom! — A baj nem jár egyedül. Az a gyanúm, hogy elveszítettem az öngyújtómat. — Olvasom, hogy csaknem megütötte a főnyereményt. — Itt egy ébresztőóra s többet már ne kérdezze tőlem, hogy mikor lesz 1990! Újító javaslat.
