A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-09-27 / 29. szám
(Részlet Szabó Béla: Marci, a csodakapus című regényéből) A Chiróval folytatott beszélgetés, ha nem is tisztázott bennem mindent, mégis megnyugtatott. Továbbra is asztalosinasnak készültem, de átvettem az egész évi tananyagot, ami nem volt számomra nagy megerőltetés. Anyámnak is segítettem odahaza, ného kifutottam a pályára egyet-kettőt rúgni a labdába, hogy el ne felejtsem, milyen a kapu. Néha sétáltam, néztem a kirakatokat meg az embereket. Mostanában a város sokkal forgalmasabb volt, mint a felszabadulás előtt. Az emberek is másképp jártak az utcán, egyenesebben, bátrabban és hangosabban. A múltkor Gombos apjával találkoztam. Szembe jött velem, rám nézett nagyon szigorúan, várta, hogy köszönjek neki, de eszem ágában sem volt. Én köszöngessek ennek a cinkosnak, aki a németekkel bratyizott, most pedig a demokrata párt tagja! Ki tudja, talárt egyszer a kommunista pártba is belép. Azt mindenesetre elhatároztam, ha (elnőtt leszek és az öreg Gombossal a pártban találkozom, tüstént kidobatom. Magyarázkodni sem fogok sokat. Kár az ilyen cinkosra szót vesztegetni. Minél kevesebbet beszél az ember, annál jobb. Tenni kell, meg kell tőlük szabadulni. El is határoztam, hogy szófukar leszek, csak akkor beszélek, ha okvetlenül szükséges. Nem lesz könnyű dolog, mert az emberben gondolatok, vágyak élnek, rengeteg szó meg rengeteg mondat, amit nehéz elhallgatni. Nehéz némán elviselni azt a fájdalmat is, amit akkor érzek, ha Grigorijra gondolok. Ügy ment el, hogy nem is szólt semmit és egyetlen szót sem ír. Nincs senkim most a felnőttek között, akivel úgy tudnék beszélni, mint vele. Amit az ötéves tervről mondott, az olyan színes volt, mint egy mese; magam előtt láttam Szibéria havas bérceit, Ukrajna végtelen síkságán a határtalan, elevenzöld, virágzó búzamezőket meg a Krímfélsziget gyönyörű narancsligeteit. Mindig reméltem, hogy Grigorij elvisz a Szovjetunióba, ahol az egész nép, fiatalok és öregek egy emberként építik hazájukat, amelyet a német fasiszták tűzzel-vassal pusztítottak. Egyetlen emlékem van Grigorijtól, az „Az új ember kovácsa" oroszul. Gyakran lapogzatok benne, de nehéz olvasnom, pedig feltétlenül ef kell olvasnom ... Kárász már több ízben meglátogatott a kertben. Lehet, hogy a Gyöngyi miatt jött, aki fütyül rá, de észrevettem rajta, hogy szeretne velem megbarátkozni. Nagyon komolyan vesz azóta, hogy Grigorijjal olyan jóban voltam. Most is azt kérdezte, hogy mit írok a füzetembe. Kitérő választ adtam neki. A Gomboseset óta nem tudok és nem is akarok vele komoly dolgokról tárgyalni. Arra is megkért, hogy hívjam meg, ha majd elolvasom „Marci, a csodakapust". Megígértem, de nem hívom. A legjobb barátom most a szőrmés Balia. Okos és titoktartó fiú, ezt akkor láttam, amikor bajba kerültünk a Bodri miatt. Az utóbbi napokban sokat vagyok együtt vele, különösen azóta, hogy az édesanyja meghalt. Elviszem sétálni a városon kívül á mezőkre, a rétekre. Jól ismertem az anyját, mert néhanapján eljártam hozzájuk. Engem különösen kedvelt, nagyon barátságos volt hozzám és mindig félretett számomra egy darab birsalmasajtot, mert tudta, hogy szeretem. Az elmúlt télen egy gyapjúsállol és kötött kesztyűvel lepett meg. Sovány, vézna asszony volt. Szívbajos. Ha csuklani kezdett, a szomszéd udvarban is meg lehetett hallani. A csuklása szívszaggató segélykiáltáshoz hasonlított. Nagyon fájdalmas volt ezt a kiáltást hallani. Mintha szíve láthatatlan ellenséggel viaskodott volna, és az ember nem tudott neki segíteni. Rossz, nagyon rossz volt őt ilyenkor nézni és hallani, mert csak jött belőle a hang, megrázta egész testét, jött valahonnan a szíve mélyéből; és mindnyájan tehetetlenül álltunk, senki sem segíthetett rajta, sem én, sem a fia, sem az öreg Balia, aki éppen olyan kis növésű volt, mint a fia. Megkövültén, némán álltunk, moccanni sem mertünk . . . Egyszer a kis Balia baracklekváros kenyeret evett uzsonnára . : . és az anyja egyszerre elkezdett csuklani ... A kis Baliának a torkán akadt a falat. Ott állt a konyhaajtóban, félig nyitott szájjal, egyik kezében a lekváros kenyér-, . és nem bírt tovább enni. Odasúgtam neki halkan: „Egyél!" De ő csak intett a fejével, hogy nem bír, és behunyt apró, okos sezeméből könnyek szivárogtak. A kis Balia édesanyja halálakor nem sírt többet, mint akkor a konyhalépcsőn. Édesanyját már előzőleg, az életében siratta meg. Most is. ha sétálunk a mezőn, egyszerre megered a könnye, pedig egész másról beszélünk. Én nem kérdezem, tudom, hogy miért sír. .. Talán az anyja csuklására gondol, amit most olyan szívesen hallgatna. Balta anyjának a halála nagyon, de nagyon megrendített. Jobban fájt, mint hittem volna. Borzalmas érzésem volt: hogy a világ minden anyja meghalt, köztük az én anyám is. Éppen akkor toppantam be Balláékhoz, amikor vézna testét felemelték a földről és a szom- . szédasszonyok ágyba fektették. Egyszerre, minden csuklás nélkül összeesett és meghalt. Az asszonyok egy szót sem szóltak, de amikor láttam a „néma asz-szonyokat, tudtam, hogy valami barzab más, helyrehozhatatlan dolog történt. A kis Balia is tudta. Ott állt a konyhában a zöldre meszelt falhoz támaszkodva. apró arcát tenyerébe rejtette, egy kis szőrmedarab hevert előtte, és ujjai közül csöndes nagy könnyek gurultak lefelé. — Meghalt — mondta, amikor meglátott, tágra nyitott, könnytől fénylő szemmel, és megszűnt sírni. Nem tudtam mit válaszolni, annyira összeszorult a szívem a fájdalomtól és attól a kétségbeeséstől, hogy minden anya meghalt. . . Hirtelen sarkon fordultam és rohantam egyhuzamban hazafelé. Rohannom kellett, mert ezt a fájdalmat nem tudtam másképp elviselni. Bizonyosság kellett. Lihegve száguldottam végig a városon, mintha kergettek volna, és verejtékesen toppantam be a konyhánkba. Amikor megláttam anyám suhanó, hosszú kék kötényét, olyan zokogás rázta meg a testemet, hogy alig bírtam lélegzethez jutni. — Meghalt a Balióné — nyögtem ki végre, de anyám sosem tudta meg, miért rohantam és miért zokogtam annyira. Még neki sem mondhattam el azt a kínt, azt a mardosó fájdalmat, amit akkor éreztem. Csak néztem apómat, kis négyszögletes szerszámasztalát a sok szöggel és kalapáccsal, fölötte a légypettyes Mona Lisát, bekukkantottam a szobába és úgy örültem a csirizszagnak, annyi jóérzéssel élveztem, hogy azt ki nem lehet mondani. Jó volt nézni, amint anyám a tűzre rak, majd fakanállal a rántást keveri, s boldogan hallgattam apám kalapálását éš Gyöngyi rekedtes hangját. A bölcsőnél ült, ringatta az apró öcsit. Nyilván jó napja volt. Berohantam a szobába, kiemeltem öcsit a bölcsőből és csókoltam, ahol értem. A kicsi hálás volt érte, lágy, tejszagú arcát szeplőimhez szorította és piros eleven nyelvével egészen benyálazta az arcomat. Úgy mosolygott a kicsi, tágra nyitott, fogatlan szájával, hogy abba az egész világ minden Vidámsága és jókedve belefért. Jaj, nagyon boldog voltam. én akkor, mintha messzi veszélyes útról érkeztem volna haza. Bizony, ha nem látom meg anyám kék kötényét, talán haza sem találok. Boldog voltam, de a boldogság olyan, hogy nem lehet megfogni és állandóan megtartani. Csak emléknek őrizhetjük meg. Én megőrzőm. Ritkák a boldog pillanatok egy olyan szegény családban, mint a miénk. Az is biztos, hogy ezek a ritka pillanatok nagy fájlalomból születnek. Szegény Balláné .. . (M. Borský felvétele) Hálás s egyben hálátlan feladat Szabó Béláról írni a születése évfordulóján, arról a Szabó Béláról, aki kortórs, írótárs és jóbarót egyszemélyben. Hálás feladat azért, mert beszélhetek az Emberről, és hálátlan azért, mert félő, hogy az embert elragadják az érzései és a gondolatai, s nem tud tárgyilagos lenni. Egyszóval: rfehéz ilyenkor pátosz-mentesen írni, de megpróbálom. Nem akarom én most mérlegre tenni Szabó Béla írói munkásságát. Az a kritikusok dolga volt és lesz. Róla, az emberről akarok elmondani s vele elmondatni néhány gondolatot az olvasóknak. Ismeretségünk jó negyedszázada kezdődött. Akkoriban Zalabán tanítóskodtam s már nekem is megjelent néhány írásom. Az ötvenes évek derekán ritkák voltak még az író-olvasó találkozók. Csontos Vilmos barátommal gondoltunk egy merészet és meghívtuk Szabó Bélát, aki a meghívásunkat elfogadta és eljött közénk a kis falucskába. Emlékszem, s még ma is átfut rajtam az a különös izgalom, amit akkor éreztem, amikor szemtől szemben állva először kezet szorítottunk. Találkozásunk igazi ünnepet jelentett számomra és a falu betűt kedvelő lakói számára. Szabó Béla elhozta közénk a szerénységét, a csendességét, jövőbe vetett hitét és határtalan életszeretetét. Állt előttünk szikár-magasan, csontos arcából kissé megtört fénnyel csillogott a két szeme, amiből arra következtettünk, hogy kegyetlen sors és kemény életút állhat mögötte. Sorsáról és életéről azonban igen visszafogottan, szűkszavúan és tartózkodóan vallott, annál többet beszélt életünk alakulásáról s az előttünk álló feladatokról. Azok az évek a nagy átalakulások, a harcok és a küzdelmek, az apró örömök és a felbuzgó nagy fájdalmak évei voltak. Azokról beszélt lázas szenvedéllyel, s azokról a kimondott és elhallgatott izgalmas kérdésekről, melyek jellemzői voltak akkori életünknek, dolgos hétköznapjainknak. Beszélt vádlón és féltőn és védőn igaz kommunistához méltó nyíltsággal és őszinteséggel, bizakodó hittel és nagy mozgósító erővel — bár csendes halkszavúsággal, mégis meggyőzően. Magáról — mint már említettem — keveset szólt. Ez némi csalódással töltött el. Azóta persze sok mindent megtudtam Szabó Béláról, s nyilván az olvasók is, akik elolvasták egy-egy művét. A sorok között ott van ő is, az író és az ember azokkal és azokért, okikról és akikért szólt félremagyarázhatatlanul, egyértelműen. Irodalmi alkotásaiban mindig a szegénység szenvedéseit írta meg. Értük, az ö nevükben szállt perbe az urak világával. Holy milyen volt az élete? ... Az ifjúsága? ... Az alábbi, megrendítő erejű vallomásában, amit 1938 januárjában irt Prágábon, benne van. mint cseppben a tenger: DÖBBENET ÉS RÉSZVÉT Vozók, a Magyor Újság szerkesztőségi altisztje már néhány hónapja hangoztatta, hogy el akarja hagyni prágai munkahelyét és visszamegy Bratislavába. Több ízben szólt a főszerkesztőnek és szerkesztőknek, hogy nem bírja ezt a prágai legényéletet: ő itt él, a felesége meg a kisfia pedig Bratislavában. Panaszát jogosnak tartották š azt tanácsolták neki, hogy hozza fel a családját a fővárosba. A szerkesztőség még a költözködés költségét is vállalná. Vozók néhány hónapra megnyugodott, de egy lépést sem tett annak érdekében, hogy átköltöztesse a családját Prágába. Később meg is mondta a főszerkesztőnek, hogy felesége hallani sem akar Prágáról. Nekem bizalmasan bevallotta, hogy egész Prágáért nem adná a Mi-ANYAIM KÉK KÖTÉNYE
