A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-27 / 29. szám

történelmi

lakomák

HOGYAN TÁPLÁLKOZTAK A NÉPVÁNDORLÁS KORÁBAN ?

A római birodalom fölött az i. sz. harmadik-negyedik századtól kezdődően mindjobban sűrűsödtek a viharfelhők. A nemegyszer polgárháborúvá fajuló belviszályok és a leigázott, de sorsukkal elégedetlen germán törzsek lázadásai együttesen ingatták meg a császárság addig szilárdnak vélt alapjait. A latin kultúra — amely pedig már olyan ígéretesen terjedt minden irányban, s különösen Galliában, a mai Franciaország területén hódított (ami nemcsak a műveltségben, hanem az életformában is megmutatkozott, így a táplálkozásban is) — szinte néhány évtized alatt megsemmisült. Európát Ázsiából érkezett nomád népek özönlötték el (a legnagyobb tömegben a hunok), Afrikából pedig (Hispánián keresztül) az arabok nyomultak előre. Tönkrement a virágzó mezőgazdaság, sokan éhenpusztultalc Európa elfeledte a kenyér ízét, a dúsan terített asztalok emlékét. Újra felfedezték az erdők vad gyümölcseit; vadon termő gabonafélékből készítettek kását, olykor megórölték a gabonaszemeket s az így nyert rossz minőségű lisztet agyaggal I keverték majd megsütötték. Még szerencse, hogy a finnyás Plautus már nem érte meg ezeket az időket.

Ebben a zűrzavarban a kereszténység fokozatos térhódítása teremtett rendet. Az egyik oldalon szellemi szinten egyesítette a sokféle nyelvet beszélő európaiakat, a másikon pedig arra kényszerítette a nyughatatlan természetű barbárokat, hogy huzamosabb ideig telepedjenek meg egy bizonyos területen és a földműveléssel és az állattenyésztéssel foglalkozzanak. A keresztény hittérítők és papok tanították meg a műveletlen lakosságot újra használni az ekét; s ahol megindult a mezőgazdasági termelés ott nagyobb emberi közösségek számára akadt táplálék. A keresztény ideológia természetesen nem volt képes felszámolni az osztó lykülördoségeket. Továbbra is voltak gaztiagok és voltak szegények; ami újat hozott a kereszténység, az elsősorban az

erkölcsi magatartásban nyilvánult meg: egyre több gazdag tudatosította, hogy a jólétben sem szabad megfeledkeznie azokról, akik éheznek és szenvednek. Ezek az emberek, akik nap mint nap a nyomorgókkal ettek, nem hivatalosan kanonizált szentek voltak még akkor, hanem bátor és sokat bírált újítók, akik példát akartak mutatni a gazdagoknak, elsősorban az uralkodóknak, és tudjuk, hogy az uralkodók utánozták is őket. Nagy Károly vagy franciaországi Izabella, szent Lajos király nővére is előbb szegényeit látta eí, s csak azután ült le étkezni, és maga szent Lajos király is gyakran a szegényeknek feltálalt étel maradékából lakott jól. Az előbb elmondottakból az is következik, hogy abban az időben — a keresztény ideológiával teljes egyetértésben — ha csak lehetett nem rendeztek fényűző lakomákat. II. Dagobert királyról jegyezték fel: egy ízben madárfiókával és angolnával töltött szamárcsikó sülttel kínálták.

— Hozzá sem nyúlokI — kiáltotta a király. — Ma rabokat bocsátók szabadon, s vezekelni akarok, hogy méltó legyek erre a jámbor cselekedetre. Csak zöldséglevest kérek.

Ám néha maguk a papok is megfeledkeztek arról, mit tanít az egyház a mértékletességről. Olyan lakomákat rendeztek, amelyeket a császárkori Rómában is megcsodáltak volna. Volt ott szarvas, vadkan, édesvízi és tengeri hal, sokféle szárnyas, főzelékek, már. tások, krémek, gyümölcsök. A legértékesebb gyümölcsnek az őszibarack számított. S persze az edények sem voltak akármilyenek: arany- és ezüsttálak, márványserlegek, és nem hiányzott az üveg sem. Az asztalon terítő helyett rózsaszirmok. Mindezt azért tudjuk, mert egy ilyen lakomán részt vett valaki (az érdekesség kedvéért: egy pap), aki nemcsok végigette az összes fogást, hanem le is írta. Venantius Fortunatusnak hívták.

Összeállította: — ez — (folytatjuk)

i ifitnir ti

n ti n n v

n ntrmr i

H

I

1

■

——

i

mm

í*\ *55

1 '

feií.-V»*. ®:._ .

l'iv‘v*cr Är’-vj