A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-09-13 / 28. szám
Pieve di Cadoreban, a Dolomitok déli lejtőinek egy apró falujában jómódú, tiszteletnek örvendő családban született, apja Gregorio Vecelli kapitány volt. Születési évét mindmáig nem sikerült megállapítani. A kutatók az 1477—90 közötti időszakra teszik világrajöttének dátumát. Velencébe kilencéves korában került, S. Zaccato műhelyébe, hogy kitanulja a mozaikrakás mesterségét. Később Gentile és Giovanni Belliniek műhelyében ismerkedétt meg Giorgoneval és Paolo Vecchióval, akik az indulásnál nagy hatással voltak fejlődésére. Néhány évvel azután — 1516-ban — Tiziano már a Velencei Köztársaság hivatalos festője. Hosszú élete során művészi munkájában Velence mellett a mecénások egész sora támogatta. Találkozik V. Károly császárral is, akinek előbb udvari festője, majd államtanácsosa is lesz. A Farnese családdal 1542-ben került kapcsolatba, s az azok közül kikerült III. Pál pápa hívja meg 1545- ben Rómába, ahol találkozott többek közt Michelangelóval és Vasarival. Úgyszintén vendége volt Casimo Medici Firenzéjének. 1550-től pedig szoros kapcsolatban állt a spanyol udvarral is. Már elöljáróban le kell szögeznünk, hogy művészete legalább olyan változatos s dinamikusan fejlődő volt mint életútja. Életművében békésen megférnek egymás mellett az egyházi jellegű művek a mitológiai témájú alkotásokkal, a portrék a zsánerképekkel, a keresztény pátosz a pogány életörömmel. Tiziano festészete egy korszak szintézise a quattrocento érett formájától a barokk indulásáig. Ideálportréi egyben kitűnő jellemábrázolási készségről is tanúskodnak. Figurális kompozíciót egyenértékű tájmotívumok kísérik, s egyházi jellegű képei a későbbi barokk képek kliséivé is váltak. Szinte minden vászna a szín és a fény tökéletes egységének maradandó példája. Művészetét általában több korszakra szokás felosztani, habár ez a felosztás részben csak a jobb tájékozódást szolgálja, mert a művek nem mindig térnek el annyiban egymástól, hogy ily módon, dátumok határai szerint lehessen az ouvret felosztani. Az első periódus 1516-ig a korai művek, az indulás időszaka. Ezekben az években az ifjú Tiziano a Belliniek darabos nyugalmát és Giorgione lírai festészetét a drámaiság felé igyekszik elmozdítani. A festésmód kezdetben még Giorgionet idézi a kompozíciót azonban már az új célok érdekében építi. Jó példa erre Jacopo Pesaro fogadalmi képe (1510 körül). Ugyanez jellemzi a Cigány madonna és a Cseresznyés madonna (1512—1513 körül) című képeket is. A Trónoló szt. Márk négy férfiszenttel (1511—1512 körül) pedig már Tiziano színkomponálásáról, s új látásmódjáról tanúskodik. Tiziano a szokásos architektonikus keretet a minimumra csökkenti, a gesztusok, tekintetek, színek alkalmazásával bensőbb kapcsolatot igyekszik teremteni a fő és mellékalakok között, Szt. Márk ruháján — ezzel is hangsúlyozva annak méltóságát — itt jelenik meg először Tizianonál a kékvörös színpár, amely a későbbiekben is Tiziano egyik kedvenc színhatása lesz. A korszak alkotásai közül kiemelkedik még a páduai Scuola di Sant’ Antonio freskója, amely a Szt. Antal csodatétele, az újszülött tanúsága címet viseli (1511). Továbbá a Flóra (1514—16), amely a későbbi sok női portré és mitológiai jellegű nőábrázolás nyitánya. Ez a félalakos női portré, telt feszülő formáival a barnák és sárgák finom árnyalataival egyben ilyen jellegű Tiziano alkotások csúcsát is jelenti. Az indulás éveit az Égi és földi szerelem (1515—1516) zárja, amely frízszerűen komponált megkapó tájképi részleteiben is kitűnő, tartalmilag sokat vitatott alkotás, valamint az Adógaras (1516—1518), ahol két egymástól eltérő jellem ábrázolását oldja meg nagyvonalú formai és színbeli elemek segítségével. Ezekután 1516 és 1530 között főleg az oltárképek állanak Tiziano érdeklődésének középpontjában. A Mária mennybemenetele. (Assunta) 1516— 1518 között, az ilyen jellegű művek legjobbika, s az egész életmű meghatározó jellegű alkotása is. Másik — a barokkban oly sokszor visszatérő — típust alkotó oltárképe a Pesaro család Madonnája (1519— 1526). Itt is újszerű a „santa conversazine“ ábrázolása. A perspektíva gyújtópontja a kép bal oldalán helyezkedik el, Mária — a tartalmi középpont — a kép jobb oldalára kerül. Tizianót ebben az esetben is a jellemrajz érdekli elsősorban, emiatt az újszerű kompozíció. A vörös, kék és sárga lokálszínek haszV. Karoly Sient Sebestyén (Leningrad Ermitage) nálatával pedig betetőzi azt az igyekezetét, amely a színkompozíciók terén Szt. Márktól az Assuntán át vezet eddig a képig. Az oltárképek mellett több mitológiai tárgyú kép is kikerült akkortájt a keze alól: így a Venus ünnep (1518), Bacchanália (1518—1519), amely könnyed kompozíciójával s a hangulathoz illő színskálával tűnik ki, továbbá a Bacchus és Ariadne (1523). Közülük a Bacchanália szintén a barokk ilyen témájú képeinek prototípusa ugyanúgy, mint a Szt. Péter vértanú meggyilkolása (1528— 30), amely a barokk mártíriumjelenetek őse. Portréi körül főleg a Kesztyűs férfi (1520 körül) és Federigo Gozaga (1530) arcképe tűnik ki. Ezt a barokkosán kavargó, mozgalmas korszakot 1530 után egy nyugodtabb, új felfogásról tanúskodó képek időszaka váltja fel. 1534—1538 között készül az életmű további központi darabja a Mária bemutatása a templomban. A korábbi képekkel ellentétben, amelyek a témát már feldolgozták, Tiziano életet vitt a képbe. Feloldotta a szereplők merevségét, s a méltóságteljes architektonikus keret jó kulisszája az eseménynek, amelyben a mozgást újra főképp a színek és a fény segítségével érzékelteti. Az Urbinói Venus (1537) nőalakja a világi szépség egyik legnagyszerűbb megjelenítése. Hasonlósága ellenére is mennyire más és emberibb mint Giorgione Venuša. Az övé alszik, míg Tizianóénak a szemébe nézhetünk. A kép profán egyszerűségét még tovább fokozza a akt enteriőrben való elhelyezése, s a háttérben a két szolgáló ábrázolása. A 30-as években azonban az arcképeké a vezető szerep, amelyeken a mester mindjobban igyekszik behatolni a modellek — főnemesek, uralkodók, egyszerű velencei szépségek lelkének rejtelmeibe. Ilyenek: V. Károly császár (1532—33), Eleonora Gonzaga (1538), La Bella (1536), I. Ferenc francia király portréja (1538—39) stb. Az 1540 utáni években újra valamiféle mozgalmasság és nyers szenvedély jelenik meg kompozícióin. Mitológiai tárgyú képei közül a Jupiter meglepi Antiopét (1540—42) és a Danaé (1545—46) tűnnek ki. A korszak fő művei azonban az Ece Homo (1543) a Keresztelő szt. János (1545) és az ugyanakor készült Töviskoronázás. Portréi közül III. Pál pápa (1543), V. Károly ülő, egészalakos képe (1548) melyben az öregedő, magába roskadt, világtól elfordult uralkodó lelkének minden rezdülését különös bravúrral hozza felszínre. A velencei S. Maria déllé Salute templom mennyezetfreskóin (1544- ben felfedezhetjük Michelangelo hatását is az ótestamentumi jelenetek heroikus figuráinak ábrázolásában. Tiziano öregkori periódusát 1550- től haláláig számítják. A korszak mitológiai tárgyú képein Venus tükörrel (1555), Danae (1554), befejezi mindazt, amit az érzékien szép női testről akart elmondani. Az új, befelé forduló Tizianót főképp egyházi tárgyú képei jellemzik, mint a Szt. Jeromos (1559), Sírbatétel (1559), Angyali üdvözlet, stb. Ezek a képek már elárulják, hogy az öregedő mester egyre inkább átéli az élet, s az azt kísérő szenvedés tragikumát. Az égő, tündöklő színek fakulni kezdenek, a vonalak eltűnnek, s a formák is összefolynak a sötét háttérrel. Minden anyagilag megfogható és érzékelhető dolgot felváltanak a vibráló színfoltok, amelyekkel az irreális térben jeleníti meg a témát. Tiziano ekkor, ahogy Michelangelo is, felhagy az ifjúkori érzéki szépség ábrázolásával, s az érzékit a szubjektív lelki értékek „megfogása“ visszaadásának igyekezete váltja fel. Legendás hosszúságú élet után alkotóerejének teljében halt meg 1576. augusztus 27-én Velencében. Tizianóban egy olyan mester emléke előtt tisztelgünk halálának 400. évfordulóján, akinek a művészetek fejlődése, s főleg a barokk annyit köszönhet a festészetben, mint Michelangelónak az építészetben és a szobrászatban. Túlélt egy korszakot, de lerakta az elkövetkezőnek az alapjait... TALIGA ISTVÁN 24
