A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-13 / 28. szám

tón csak leballagok. Látom, épp szünet van. Es ő sétálgat a szünetben.

— Jó estét — mondom.

— Jó estét.

— Kíváncsi vagyok — mondom —, működik-e itt a vízvezeték?

— Honnan tudjam? — mondja erre.

Fogja magát, és elmegy a büfébe. Én utána. Járkál a büfében, és szemléli a pultot. A pulton tál. A tálon sütemény.

Én meg afféle gúnár módjára, afféle írmagnak hagyott burzsuj módjára keringek körülötte, és javaslatot teszek:

— Amennyiben szándékában áll egy süteményt elfogyasztani — mondom —, ne zavartassa magát. Fedezem a költségeket.

— Merci — azt mondja.

És nyomban odabilleg azzal a szemérmetlen járásával a tálhoz, és hopp, bekap egy krémest.

Csakhogy vajmi kevés a pénzem. Legfeljebb ha három süteményre elég. Mialatt ő jóízűen eszik, én nyugtalanul kutatok a zsebeimben, és ujjaimmal tapogatom, mennyi a vagyonom. És a vagyon: édeskevés.

Hopp, most nyeli le a második krémest. Köhentek. És hallgatok. Amolyan polgári szégyenlősség kerít hatalmába. Még azt mondhatják: sóher gavallér.

Csak körözök, mint a kakas, ő pedig kacag, és bókokat szeretne kicsikarni tőlem.

— Nem kéne elfoglalni a helyünket? Csöngettek, alkalmasint.

Azt mondja erre:

— Nem.

És fogja a harmadik süteményt.

Azt mondom:

— Nem lesz ez sok éhgyomorra?

— Nem — azt mondja —, már megszoktam.

És nyúl a negyedikért. '

Ekkor a fejembe szökik a vér.

— Teszed vissza?! — mondom.

Erre megijed. Tátva marad a szája. Nekem meg szikrát hány a szemem mérgemben. Mindegy, gondolom, legfeljebb nem sétálok vele többet.

— Teszed vissza?! — mondom. — Azt a jégenkopogós rézangyalát!

Visszateszi. Odafordulok a kiszolgálónőhöz:

— Mennyivel tartozom a három elfogyasztott süteményért?

A kiszolgálónő közömbösen viselkedik: értetlennek álcázza magát.

— Ennyi és ennyi jár — azt mondja — a négy elfogyasztott süteményért.

— Hogyhogy négyért?! — mondom. — Mikor a negyedik ott van a tálon.

— Azt már nem — feleli erre. — Ámbátor ott van a tálon, az ízlelés, valamint az újakkal való érintés megtörtént.

— Még hogy ízlelés! — mondom. — Már megbocsásson. Ezek a maga zavaros rémképei.

A kiszolgálónő közömbösen viselkedik, csupán az orrom előtt hadonászik.

Közben, persze, odagyűlik a nép. Csupa szakértő.

Az egyik azt állítja, hogy megtörtént az ízlelés, a másik azt, hogy nem.

Kifordítom a zsebeimet — persze, minden kocát kiszóródik —, a nép vihog. Én nem. Én o pénzemet számolom. Kiderül: épp hogy elég négy süteményre.

Hiába minden vita, a keservit.

— Fizetek. — Aztán a hölgyhöz fordulok.

— Fogyassza el, polgártársnő — mondom. — Fedezve van.

Am a hölgy nem mozdul. Szégyellj elfogyasztani.

Ekkor egy bácsika közbeszól.

— Ide vele — úgymond —. majd én megeszem.

És meg is eszi. Az én pénzemen.

Elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren. Végignézzük az operát. Aztán megyünk haza.

A ház előtt azt mondja nekem jóféle polgári hangsúllyal:

— Elég disznóság a maga részéről. Akinek nincs pénze, ne járkáljon hölgyekkel.

Erre azt mondom:

— Nem a pénz boldogít, polgártársnő. Elnézést az intő szóért.

Radványi Ervin fordítása

Grigorij Ivanovics nagyot sóhajtott, és mesélni kezdett.

— Én bizony, barátaim, nem szívelem az olyan nőket, okik kalapot hordanak. Ha egyszer az a nő kalapot visel, meg selyemhorisnyát, vagy mopszlit cipel a karján, vagy aranyfog villog a szájában, az efféle arisztokrata jelenség az én szememben már nem is nő, csak madárfütty.

Egyszer, persze, belehabarodtam egy ilyen arisztokrata hölgyikébe. Sétálgattam vele, sőt operába is elvittem. Am az operában minden kiderült. Az operában teljes valóságában feltárta ideológiáját:

A házunk udvarán találkoztam vele. Lakógyűlésen. Látom ám, ott áll egy amolyan puccos nőszemély. Harisnya a lábán, aranyfog a szájában.

— Hát te honnan jössz, polgártársnő? Melyik lakásból?

— Én a hetesből — őzt mondja.

— Rendben van — mondom erre. — Légy üdvöz.

Első pillantásra rettenetesen megtetszett nekem.

Eljárogattam hozzá. A hetes lakásba. Fogtam magam, megjelentem hivatalos minőségben. Nos, polgártársnő, mondom, mi a tényálladék a vízvezetékkel meg az illemhellyel? Rendben működik?

— Igen — mondja —, működik.

Aztán csak beburkolózik egy nagy flanellkendőbe, és meg se mukkan. Csak sebesen pislog, és villogtatja a fogát.

Mikor már egy hónapja járogattam hozzá: felen-MIHAIL ZOSCSENKO

ARISZTOKRATA

gedett. Aprólékosabban felelgetett. Mondok: hogy

működik a vízvezeték?

— Köszönöm, jól, Grigorij Ivanovics.

Telt-múlt az idő, sétálgatni kezdtünk. Ahogy kiérünk az utcára, rám szól, hogy karoljak belé. Hát karon fogom, és hallgatok, mint a csuka. Fogalmam sincs, hogy kezdjem az udvarlást, és szégyellem magam az emberek előtt.

No, egyszer csak megszólal: ,

— Hogyhogy — azt mondja —, mindig csak az utcát fogjuk róni? Csak úgy szédül a fejem — azt mondja. — Maga mint gavallér és mint a hatalom birtokosa, elvihetne példának okáért az operába.

— Lehet rólo szó — morgom.

Másnap épp küldött a tömbbizottság operajegyeket. Egyet koptam, a másikat meg Vaszka, a lakatos ajándékozta nekem.

Meg sem néztem a jegyeket. Persze, nem egymás mellé szóltak. Az enyém a földszintre, Vaszkáé pedig a karzat legtetejére.

Hót elmentünk. Helyet foglaltunk az operában. A hölgyike az én jegyemmel, én meg Vaszkáéval. Trónolok a kakasülőn, és egy mákszemnyit se látok a hölgyből. Bár ha kihajolok a korláton, látom. Csak rosszul. Unatkoztam, egyre jobban unatkoztam, az-