A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-09-06 / 27. szám

■— Bejrut kikötője a Közép-Kelet egyik legfontosabb közlekedési góca — olvastam valahol. Ez kétségtelenül igaz is volt abban az időben, amikor a repülőgép ablakából egyszerre csak megpillantottuk keleten, a látóhatár szélén a Libanon-hegység hófödte csúcsait a szikrázó napsütésben. Csakhamar fel is hangzott a hangszóróból a légikisasszony hangja: „Kérjük abbahagyni a dohányzást és bekapcsolni a biztonsági öveket" s ugyanez a felirat a pilótafülke bejárata fölött is megjelent. A gép lassan ereszkedni kezdett lefelé s nemsokára földet ért. Az utasok zöme felszállt a várakozó autóbuszra, mi pedig bevonultunk a repülőtér várócsarnokába, hiszen még jókora út állt előttünk, Bejrut csak közfele Szlovákiáénak. Lakossága gyorsan növekszik, ma már mintegy 830 ezer, ennek a fele a fővárosban, El-Kuvaitban lakik.

Az olaj, hogy úgy mondjam, mindenütt jelen van Kuvaitban. Aki — mint jómagam — repülőgéppel érkezik, már messziről látja lobogni a sivatagban az „olajfóklyákat". Igaz, nem is olyan régen még nem olajtornyok adták meg a sivatag jellegét, hanem a beduinok tarka sátrai s a tevekaravánok hosszan kígyózó sorai, vagyis olyan volt a sivatag, mint ohogy elképzeléseinkben él. Egészen 1946-ig . . . Ekkor tárták fel ugyanis az első olajmezőket. Tulajdonképpen azóta ismeri a világ a Kuvait nevet, amely összeforrott a mesés olajgazdaság képzetével. Addig

lem al-Szabah. Névlegesen abszolút uralkodó, de mellette kinevezett tanácsadó testület működik.

A mai Kuvait területén már az időszámításunkat megelőző századokban is éltek emberek. A főváros közelében, Failakah szigetén egy Nagy Sándor keleti hadjárata (i. e. 334) idején épült görög templom maradványait tárták fel. Találtak egy kőtáblát is, amely az archeológusok körében Ikarusz köveként ismeretes. Az első európai, aki a Perzsa-öböl országairól s köztük Kuvaitról is tudósít, Karsten Niebuhr német utazó volt, aki 1761—67 között részt vett abban az expedícióban, amelyet a dán kormány Arábia, Perzsia és a szomszédos területek felkutatására küldött ki. Fő műve Reisebeschreibung

nach Arabien und andern umliegenden Ländern címen 1774—78-ban jelent meg Koppenhágában, két kötetben.

A mai El-Kuvait alapítását a 18 század elejére teszik, amikor az anaizc arab törzs a sivatagból átköltözött c tengerpartra, és itt egy kis telepet hozott létre, Al-Qarint, amely Niebuhr ottjárta idején már mintegy 10 000 lakosú forgalmas kikötőváros volt, élénk kereskedelemmel, halászattal és gyöngyhalászattal. Védelmére emelték Kuvaitot — a „kicsi erőd"-öt. A város 1756- ban lett a Szabah uralkodócsalád székhelye.

Kuvait az 1930-as évekig elmaradott 'nezőgazdasági ország volt. A fejletlen mezőgazdaságban feudális és törzsi terbülső állomást jelentett a számunkra.

Hát igen, akkor még nyitva állt a nemzetközi légiforgalom előtt a bejrúti légikikötő, nem tombolt véres polgárháború a Kelet Svájcának nevezett Libanonban. Igaz. már akkor is cirkáltak felfegyverzett keresztény és palesztin milicisták a város utcáin, már megszokott kép volt ez. Izzó volt a hangulat a békés felszín alatt, de ki gondolt volna arra, hogy mivé fajulnak a dolgok .. .

Csakhomar elfogyott a várakozásra kiszabott idő, s máris be kellett szállni a Kuvaitba tartó gépbe. Kuvaitról akkor még magam sem tudtam többet, mint az átlag újságolvasó, akinek az ország nevének hallatára okvetlenül a kőolaj, sok-sok olaj jut az eszébe, esetleg még a sivatag homokja, tevék, humuszos arabok . .. Aztán alkalmam volt megismerkedni az országgal, ahol másfél esztendőt töltöttem.

Kuvait az Arab-félsziget keleti partjainál terül el, nyugaton és északon Irak, keleten a Perzsa-öböl, délen Szaúd-Arábia határolja. Területe 24 272 km2, vagyis csaknem kereken a

Kuvaitot tolón csupán a brit gyarmatügyi minisztérium tartotta számon, az is csak azért, mert az ország — mint általában — a Perzsa-öböl államai — kulcshelyzetet foglalt el az indiai és távol-keleti brit gyarmatokhoz vezető tengeri út mentén.

Nem csoda hát, hogy a múlt század végén a nyugati hatalmak kezdtek egyre nagyobb érdeklődést tanúsítani a Perzsa-öböl vidéke iránt. Ez volt az utolsó gyarmatosítások időszaka, ekkor kezdte a császári Németország is követelni a maga „jogait" a gyarmati zsákmányból. Miután 1899-ben megkapta a török kormánytól a bagdadi vasút építésének koncesszióját, szerette volna megvetni a lábát a Persza-öbölben, de ezt Nagy-Britannia megakadályozta. Kuvait, amely 1829-től 1870-ig török fennhatóság alatt állott, 1899-ben kénytelen volt szerződésileg elismerni a brit védnökséget, amelyről Nagy-Britannia csak 1961. június 19-én mondott le, azóta Kuvait alkotmányjogilag független állam.

Államformájára nézve emírség. Az államfő 1965 óta Sejk Szabah al-Sza■