A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-08-02 / 23. szám

■r

GONDOLATOK KOVESDI JANOS

A csehszlovákiai magyar prózaírókról sokmindent elmondhatunk, csak azt nem, hogy termékenyek. Még az idősebb nemzedékekhez tartozók közül is csak kevesen tudnak három-négy (szépprózai) könyvnél többet felmutatni, a fiatalok pedig ... nos, a fia» tolok, mintha nem is léteznének.

Bizonyára emlékszünk még a Fekete szél című, fiatal szlovákiai magyar prózaírókat bemutató antológiára, amely 1972-ben jelent meg. Akkoriban'úgy hittük — és joggal —, hogy a szlovákiai magyar próza sosem látott fejlődésnek indul: tíznél is több új név bukkant fel váratlanul, s ami még ennél is fontosabb — a legváltozatosabb stílusirányzatok képviselői jelentkeztek.

A mi viszonyaink között — ahol a lírának mindig vezető szerep jutott — ez figyelemre méltó dolog volt, s nem csoda, ha az antológia megjelenése utón mindenki türelmetlenül várta az »új ígéretek" első önálló köteteit. Sajnos a folytatás — elmaradt. Az antológiában szereplő tíz fiatal közül hárman (Mikola Anikó, Keszeli Ferenc és Varga Imre)

— sejtettük már akkor is — tulajdonképpen csak kiruccantak a próza területére, igazi műfajuk továbbra is a vers maradt (amit egy-egy megjelent verseskönyv is bizonyít). Mások — köztük olyan tehetségek is mint Kovács Magda, Fülöp Antal, Wurczel Gábor

— nemhogy kötettel nem jelentkeztek, de még a folyóiratok hasábjain sem nagyon találkozunk a nevükkel.

Eddig csak ketten — Bereck József és Kövesdi János — váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Mármint azt, hogy az antológiabeli jelentkezésük után önálló kötettel is a nyilvánosság elé lépnek. Bereck József könyvéről annak idején már írtak, Kövesdi János András-napra megjövök című elbeszélésgyűjteményéről — amely nemrégen került a könyvesboltokba — most kell szólnunk.

Kövesdi nevét mór akkor megjegyeztük, amikor Rekviem című írásával második díjat nyert egy pályázaton. Erről az elbeszélésről írta Duba Gyula a következőket: »Kövesdi János Rekviemje igényes vállalkozás: valóságképe a halál és az élet realitásától a lázálmok gyötrő valóságképéig és a misztika szimbólumáig terjed; Kövesdi úgy pszichologizál, hogy közben a tettekre is figyel, nem elégszik meg a tudatnak a külső tekintet számára rejtve maradó változásaival, az érzések és ítéletek örvénylését külső, mozgásban megnyilvánuló jeleikben keresi ... Kövesdi megdöbbent a tényekkel, és változtatásra késztet, s mindezt korszerű formában teszi..."

A Rekviemet további figyelemre méltó írások követték (Ballada egy régi • nyárról, Alom a ködbikáról

stb.), ezek ismeretében nem volt túlzottnak mondható az a bizalom, amelyet a megjelenésre váró kötetnek előlegeztünk.

A könyv megérkezett, és — nem titkolhatom — csalódást okozott. Már a témaválasztás is tűnődésre készteti az embert. Tíz — kisebb-nagyobb terjedelmű

— írás található a kötetben, valamennyinek a második világháború az inspirálója. Vajon miért fordul egy fiatal — sőt kezdő — író a történelmi téma felé, milyen fontos mondanivalója lehet egy olyan korról, amelyet érett fejjel nem élt — nem élhetett

— ót, legfeljebb csak a szemtanúk vallomásaiból, elbeszéléseiből ismerheti? A könyv — sajnos — erre a kérdésre nem ad egyértelmű választ. A legkézenfekvőbb magyarázat talán az lenne, hogy az író a múlt felidézésével figyelmeztetni akarja a ma emberét.

A történeteket a háború poklát megjárt, sokszor kiégett lelkű, megöregedett, elfáradt emberek mesélik el, valahogy úgy, ahogy szüléink, nagyszüleink vagy általában az idősebbek szoktak beszélni gyermekkorukról, ifjúságukról, a múltról. Nem tagadom, én szívesen meghallgatom az efféle visszaemlékezéseket, hiszen ismereteim bővülnek általuk, s valahogy az emberek is közelebb kerülnek hozzám, mert önzetlenül feltárják előttem énjük egy darabját, arról nem is beszélve, hogy egy fiatal számára csak hasznos lehet, ha sokat tapasztalt emberek szavára Figyel. De egy íróval szemben már mások a követel■■ jr rr

KÖNYVÉRŐL

KÖVESDI JÁNOS

ANDRÁS'NAPRA

■ ■ ■■

MADÁCH

ményeim. Nem elégedhetek meg azzal, hogy elmond egy-két történetet, s közben megfeledkezik a tanulságok összefoglalásáról (félreértés elkerülése végett: nem a tanmesék didaktikájára gondolok), vagy annak a megindoklásáról, miért kellett épp ezekről a dolgokról beszélnie. Kövesdi ugyanis nem tesz egyebet, mint közread tíz háborús történetet; a mesélők szavait úgy csoportosítja, hogy azért meglegyen a feszültség, a drámaiság látszata, s rendszerint egy lírai hatású befejezéssel lezárja az elbeszélést. Ez azonban kevés. Ilyen módszerrel — mintha az író magnetofonszalagra rögzített monológokat másolna át papírra — legfeljebb csak riportokat lehet írni, azokat sem mindig. Kövesdi elbeszéléseinek legnagyobb fogyatékossága, hogy a szó szoros értelmében elbeszélések vagy inkább elmesélések. Az író figyelme nem a mondanivalóra, hanem a cselekményre összpontosul, és sok esetben lélektanilag is hamisan ábrázol bizonyos jellemvonásokat illetve helyzeteket. Az sem mondható szerencsésnek, hogy szinte valamennyi írásának cselekménye a jelenben indul, majd egy — rendszerint váratlan vagy nem eléggé indokolt — fordulattal a múltba csap, hogy aztán ismét a jelenben érjen véget. Példaként a Végítélet című elbeszélését idézhetném: A főhős — foglalkozására nézve kőműves, és mellesleg egy vallási szektának, a hetednapi adventisták társaságának a tagja

— meglehetősen borús hangulatában összefut egy volt katonatársával — ez utóbbi meséli a történetet —, aki elcipeli őt egy borozóba, és hogy jókedvre derítse a múltról — természetesen a háborúról — beszél neki. Pedig a kőműves számára a háborús emlékekben nincs semmi vigasztaló (ne feledjük: munkaszolgálatos volt), legfeljebb csak annyi, hogy egyszer az utolsó pillanatban — az akasztófa alatt

— kapott kegyelmet. Az elbeszélésből aztán megtudunk egyet-mást a vallási szektákról (még Pécsi Simonról, a XVII. században élt erdélyi szombatistáról is szó esik), és arról, hogyan bántak ezekkel az ártalmatlan vallási fanatikusokkal a Horthy-hadsereg

tisztjei és keretlegényei. Az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy a kőműves tökrészegre issza magát és tudathasadásos roham tör ki rajta. Csak a fejemet csóválom. Alig tudom elhinni, hogy ezt az elbeszélést ugyanaz a Kövesdi János írta, mint akj a jól megkomponált, lélektanilag hiteles és valóban „igényes" Rekviemet. A Végitéletből (de a kötet többi írásainak zöméből is — pl. A keserű völgy, a Domino, a bakter címűekből) mintha egy, a munkáját kényszerűségből végző ember szólna hozzánk. Hiányzik a műgond, a komolyabb szerkesztés (pedig ez az induló Kövesdi erényei közé tartozott!) — és végső soron a teremtő erő. Az író sokszor a kelleténél többet beszélteti hőseit jelentéktelennek tűnő dolgokról, a másik oldalon viszont nem használja ki azokat a lehetőségeket, amelyek drámaibbá és lélektanilag hitelesebbé tehetnék írásait (ilyen „elvetélt" írások* például: a Viaszfigurák, a Négy fogoly, A vén szilfa könnyei).

Egy további fogyatékosságról is szólnom kell. Az ember természetszerűen elvárja, hogy az író — ha már úgy döntött, hogy »egy" témáról fog írni — lehetőleg a legváltozatosabb helyzetekben a legkülönbözőbb figurákat állítsa elénk. Annál is inkább, mivel nem regényt, hanem elbeszéléseket ír. Kövesdi sajnos ezzel is adósunk maradt. A legtöbb hős — a háborúban tanúsított passzivitása és a beszédstílusa (I) révén — azonosítható egymással. Sokszor csak feltevéseink vannak arról, kik lehetnek, honnan jöttek. Becsöppentek a háború forgatagába, ott történt velük valami, s er" a megrázó élmény a mai napig meghatározza gondolkodásmódjukat. Nem kétlem, hogy dz ilyesmi előfordulhat, de erről Kövesdi nem győz meg bennünket. Ö ugyanis nem ábrázolja ezt az állapotot, hanem leírja. Kövesdi elbeszélései leírások, hősei pedig mintha egy fényképalbum lapjairól néznének vissza ránk. A legtöbb felvételen mundérban látjuk őket, korábbi és későbbi képek (a civilruhásak) alig találhatók az albumban, s az író szeretné elhitetni velünk, hogy ebben végül is nincs semmi kivetnivaló, hiszen a hősök — az albumtulajdonosok — életében ezek az emlékek voltak a legfontosabbak. De nézzük csak meg jobban azt az albumot! Több helyen kitépték a fényképeket, sőt olykor egy teljes lapot is kiszakítottak. Ez már erőszak. így válnak csonkává az emberi életek egy rosszul értelmezett túlbuzgóság következtében, így lesz a húsvér figurákból árnyékrajz.

Igazságtalan lennék azonban (az íróval szemben), ha csupán a negatívumokról szólnék. Van ugyanis Kövesdi könyvében egy írás, amelyre a fentebb elmondottak nem — illetve csak részben — érvényesek. Ez pedig a címadó elbeszélés (vagy helyesebben: kisregény) — az András-napra megjövök. Ennek az írásnak a hőse — Horváth Lóránt — valóban él: lélegzik, gondolkodik, fél, küzd. szeret — egyszóval: cselekszik. Az egyetlen olyan figura a könyvben, akire érdemes figyelni, s akit — szemmelláthatóan — az író is jobban kedvel a többinél. Az elbeszélés lényegében Horváth Lóránt megmenekülésének története. Kár, hogy az író két hallgatót — egy szerelmespárt — is odaültetett a mesélő asztalához: kedvükért a hősnek többször is meg kell szakítania az elbeszélés fonalát — sajnos lényegtelen dolgok miatt. Horváth Lóránt különben egyszerű ember, * semmi rendkívüli nincs rajta. Hogy sikerült elmenekülnie a koncentrációs tábor felé tartó menetből, oz csak részben az ő érdeme — a jóemberek, az egyszerű parasztok segítsége nélkül kétségessé válhatott volna az igyekezete. De — s ezt példázza az írás — mindig vannak segítőtársak — csak bízni kell bennük.

xxx

Az első kötet alapján nem szívesen jósolgat az ember. Már csak azért sem, mert megtörténhet — és gyakran meg is történik —, hogy a jövő rácáfol a jóslatokra. Tény, hogy Kövesdi első kötete nem úgy sikerült, ahogy vártuk. Ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a folytatás eredményesebb lesz.

LACZA TIHAMÉR

20