A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-02 / 23. szám
Költészetünk arcképcsarnoka KERT Jaj ez a kort, jaj ez a kert, jaj ezt a kertet hányszor megcsodáltuk. Jaj ez az út, jaj ez az út, jaj ezt az utat hányszor lépte lábunk. Jaj ez a fű, jaj ez a fű, jaj ezt a füvet hányszor megfeküdtük. Jaj ez az ég, jaj ez az ég, jaj erre az égre hányszor megesküdtünk. Magas az ég, hol az az ég. azt az eget régen elfeledték. Serceg a fű, hol az a fű, azt a füvet régen lelegelték. Poros az út, hol az az út, azt az utat napról napra lessük, s találgatjuk, milyen a kert, mert azt a kertet soha nem ismertük. MORFIUM Fény fény fény a sötétből kimásztam a fényre feketéből átöltöztem patyolatfehérbe fejemet egy pillanatra belemártottam a dicsőségbe Ámde árnyak zúdulnak rám nyújtogatja a karmát jön felém az iszonyatos csupa in igazság általadni a jövőnek egy halandó fej nélkül maradt kalapját Végül is így végzi mind ki nem tud beilleszkedni a sorba morfium szárítókötél ideggyógyintézet sin bitófa jön felém a nagy sötét már érzem ahogy feltűnés nélkül taszít pokolra VÉGÜL A mélynyomású égen szelídgalamb-gépek rohannak eszeveszett gőggel az éjszakának A puskaporos földön tollászkodik az élet s mint arcul csapott ringyók bőgnek a bamba házak Viharban alkonyatban megyünk az éjszakába csizmánk a ferde hóban szétázik mint a bánat Ha már a bájvirágok mind elhullatták szirmuk ha már a gyöngyszerelmek többé nem érdekelnek Ha már végleg magad vagy mert felesküdött minden ellened s már csak kérni tudod a szerelmet Ha már fortyog a húsod a forró katlanokban mert kell a hús a rendnek mert kell a hús a rendnek BIBLIOGRAFIA: 1. Keselylábú csikókorom (1961) 2. Erők (1965) CSELÉNYI LÁSZLÓ (1938) .A nyolcakból még ketten vannak: Cselényi és Tőzsér. És ezzel új fejezetet kezdünk. Bennük látjuk és tudjuk e nyolcas kar két vezérszólamát, szólistáját. Ök azok, akik ezt az indulást summázzák és művészi hitellel igazolják’ — írja a .Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájáról írott tanulmányában, a .Rés poéticá’-ban Fábry Zoltán. .Az ifjú költő mohó formakeresésére, az itthoni tradíciótól való hecces elfordulására — a világbatárulkozás elementáris vágyán kívül — több más tényező hatott. Elsősorban az a természetes törekvés, amely minden költőt hevít: újat új formában mondani! Cselényiben ezt a közösnek tekinthető vonást nagyfokú öntudatosság erősíti. Költői kibontakozására jelentős befolyást gyakorolt a modernista áramlatoknak az utóbbi években tapasztalható újraéledése, ezen belül pedig Juhász Ferencéknek, majd a .Tűztánc’ ifjú lírikusainak .formabontása“, .formaújítása“ — állapítja meg első kötetéről (Keselylábú csikókorom, 1961) a kritika. Az antológia és az első kötet egyöntetű kritikai visszhangja nem ismétlődik meg a második kötet (Erők, 1965) esetében. Az előbbivel szinte teljesen ellenkező véleményt olvashatunk egy másik kritikában: .Cselényi költői nyelve tematikailag konzervatív; s így világlátása és világérzése is regionális. Bármiről is ír, mindig a gömöri ember szólal meg benne .. . Ezt az alapvető hiányosságot költői nyelvének dinamizmusa sem pótolhatja, csak költő esetleges felfejlődése a legújabb világirodalmi áramlatokhoz (Zsilka Tibor: Egy verseskötet stilisztikai elemzése szóstatisztikai módszerrel). A második kötetet több mint tíz esztendős hallgatás követi. Cselényi három évet tölt Párizsban, igyekezvén .felfejlődni a legújabb világirodalmi áramlatokhoz“. írni a döngölt földű kiskonyhák hűvösében egy még a módja élni sorsunk kiénekelni A vonalak a képek az iszonyú magányok hisztériáját fénynek sötétnek alávetni S lenni egy sárga holnap alapkövének ténynek hogy emberi fajunkat a mindenség próbálja elviselni ÉVSZAKOK Az ősz: aranydió, suttog a megbolondult szélben a zsenge bánat, felszívódik az almafába. Az ősz: nagy dáridó, pompás lakodalom, ihaj-csuhaj szüret, teli puttony, emlék a nyárra. Az ősz: duhaj legény, zokog a csűrben, zokog, emlékezik az ifjúságra. A tél: szagos virág, álma a napos udvar, a csitri lány s az erdő, amikor makkot érlel. A tél: részeg csavargó, veri a lusta kertet, s tangózik hozzá síppal, flótával, dob-zenével. TRAGÉDIA MAGYAR NYELVEN Tízéves lehettem amikor érzem hogy ím hatalmas isten az királyné asszony Látod e közérzet úgy érzem halálig elkísér nehéz az békának a dér Megölte ez gonosz asszony megvagdalta változás nyomai szinte a húsomban Azután siratja kötözi késén költ nyomait hogy soha többé nem leszek Akkor már nagyobbak voltunk többet tudtunk a világról az mint eszembe veszem Menj el inkább vidd fel én áldozatomat egyszer csak sűrűbe értünk megfogott Tudod miét éreztem akkor azt gondoltam im ez az jó uram honn-é az királynő Óh mi nagy bűn édes atyádról és azt te megszakítás nélkül szerette e lányt A tél: megdermedt szegfű, lapul a hegyek ormán, káromkodik a szélben s eltűnik majd a széllel. A tavasz: vérmes asszony, nézi a bús csavargót, keblére vonja, dúdol neki, el-elsiratja. A tavasz: gyönge nádak szerelme, utca rongya, bolondítja a férfit, elbűvöli itt-ott egy pillanatra A tavasz: temetőkert, surran a bokrok alján, lépése, mint a párduc, megáll, csettint, lehull a rőt avarra. A nyár: a nyár az édes, gyönyörű szabadság, vagy mint az érett asszony, amikor szülni készül. A nyár: a nyár jövendő, feszülő mellű lányka, nézi magát a vízben, mosolyog, elkékül. A nyár: a nyár az élet, játék az ifjúságra, s az eljövendő őszre, melybe majd beleszédül. Miért nézett olyan haragosan akkor hova hagysz ily méltatlanságot nagy isten Mint vészéi te két förtelmes mondom én már többet nem akartam soha nem leszek Mely keserűségbe vagyok hiszed-é hogy mulatságon toltunk épp ha jól tudom Mily bolond is voltam világéletemben ezt fogadtad vala énnekem mindenben Ö meg arra gondolt hogy ő akkor éppen hogy megint elmulasztottál valamit Szerette különben óh boldog szerencse mely áldott vagy te hogy lassan megöregszem Akkor te már elmentél hazulról mondta mindörökre rakva volt veszedelemmel Sose látta többé ideje elmennem egyéb dolgaimhoz eperfa borítja 19
