A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-02 / 23. szám
^Legenda 3 p a p riká sró l TERSÁNSZKY J. JENŐ II“ Igen! Hiszen már gyönyörű tavaszutó volt, mikor egy délelőtt a grófkisasszony, tán mint ahogy nagy bűnözőkről tartják, hogy ellenállhatatlan kényszer vonzza vissza őket bűntettük színhelyére... hát a grófkisasszony a kastélyból jövet, néhány percre pontosan azon a helyen vesztegelt az országúton egy cigarettaszívásnyi időt, ahol a télen kocsisát megmentette. A grófkisasszonynak akkor éppen az volt a passziója, hogy egyedül, férfias pulóverben, oldalkocsis motorbiciklin száguldozta százkilométeres sebességgel az országutat. Szóval a grófkisasszony csak úgy, minden különösebb szándék nélkül, megállítja ottan az árok szélén nagy-, szerű angol gépét, és elnézeget a tájon. Az persze már tisztára véletlen volt, hogy a mezőőr, új vörös vizslájával, éppen arra tartott a Nyúlás dűlő kerülése közben. — Adjon Isten, méltósága! — köszönt természetesen a mezőőr nagy kalaplendítéssel a grófkisasszonynak. — Jó napot! — biccentett barátságosan a grófkisasszony az üdvözlésre és: — Maga ugye a vadőr, akinek a másik kutyája az én kocsisom balesetét okozta a télen? Érdekes, éppen ezen a helyen! — Igen, méltósága, itt tetszett elgázolni a drága kutyámat a hintójával! — hagyta helyben a mezőőr az esetet, csupán saját megvilágításában. És ha már alkalma volt egy zokszóra, káráért a mezőőrnek ilyen nagyúri hölggyel szemben, rá is kezdte: — Hiszen csak a kocsisa maga is rábizonyította a méltóságára,> hogy attól a nyúltól vadultak meg a lovaik, már amikor az én csendesen hajtó másik jó vizslámra rámentek, mint az eszeveszettek, hogy ki ne térhessen! A grófkisasszony, mint mindig, csupa izgulat lett ezen az ominózus nyúlügyön. — Nézze, vadőr! — felelte. — Én azt tudom, hogy egy pörösködés folyamán az nem sértés, ha szemtől szembe meghazudtolnak állításával egy embert. De miután itt már túl vagyunk ezen a pörösködésen, privátin csak el fogja hinni nekem, ha szavamat adom magának, hogy ahhoz a balesethez, a lovakhoz, hogy lerántották a kocsist, semmi, de semmi köze nem volt- semmiféle nyúlnak. Hiszen csak láttam volna éppúgy, ahogy azt a kutyát láttam a lovak patája alá szaladni. A nyúl, az csak a babonás kocsisom agyréme, hogy ahol keresztbe szalad az úton, bajt hoz. A grófkisasszonynak majdnem a hirtelen kétségbeesés akasztotta el most szavát. Ahogy a mezőőr állhatatosan és jelentősen kezdte fejét rázni. És most így szólt: — Az pedig úgy volt, méltósága! Mert az úgy van, szerencsétlenség jár, ahogy tartják, az ilyen nyúllal. Ez pedig ilyen volt. Foltos nyúl. Ezt már több bizonyítja, nemcsak a kocsis! Én sem láttam az esetet és én se merném meghazutolni szemtől szembe a méltósága szemtanúságát. De erre esküdni merek, én is, más is. — Fantaszitkus! Fantasztikus! — háborgott a grófkisasszony. — Hogy emberek mai nap is hódolhassanak ilyen képtelen hiedelemnek! De hát, azt kérdem magától, mire alapítja azt a nézetét, hogy a nyúl közbenjárt ennél a balesetnél? Hiszen messze futott el, ha futott, és a lovak meg sem riadtak a nyúlra, míg viszont a vizsla ... mondom ... A mezőőrt olyan türelmetlen feszegette mondanivalója, hogy ildomtalan a grófkisasszony szavába vágott: — Hát há se a kocsisnak, se nekem, se egy egész falu népének nem hisz a méltósága ezzel a nyúllal. hogy ebben az ördög van, lidérc van vagy mifene is, hogy bejön erővel a faluba és a falu bolondjának a szavára hallgat, mint az ember ... meggyőződhet erről a méltósága szemével is... Én sem hittem eddig, hogy rossz lélek bújhat bele állatba.,. és úgy ront az... A grófkisasszony persze hogy mosolygott közben... De ennek dacára most már szörnyen érdekelte őt a mezőőr fanatizmusa, azzal a népi babonával szemben, amely szoros összefüggésben volt egy saját, jelentős élményével. Hallgatta szívesen és figyelmesen a mezőőrt, aki buzgón mesélte: Hogy Gazsi, a falu öreg kiskanásza, az ő téli vízhordó lakója, a nyári konyhában, a vadnyúllal, akit Paprikásnak hív és táncoltatja... stb., stb., stb. — Hát vezessen el engem ehhez a félkótya kiskanászhoz. Kíváncsi vagyok rá. Az a nyúl igazán érdekel! Merre találunk rá? A grófkisasszony kérelmére a mezőőr hirtelen körülszemlélt a tájon: — Azonnal, méltósága! ... Most még korán van, messze jár a konda. Ha jól vélekszem, a grófi erdő körül jár éppen. Itt egyenest kéne menni, hogy leghamarabb érjük. De ezt a motorost jó kis munka lesz odáig tolni arra. — Hát rá nem ülhet? — kérdezte a grófkisasszony. — Hogyhogy? Hajtani tetszik akarni? Az úttalan, puszta legelőn? — vitázott a mezőőr. — Tönkremegy ez a motoros. — Megpróbáljuk.! Üljön csak föl! A mezőőr belekuporodott az oldalkocsiba, és körülbelül úgy sóhajtott, mint aki az égnek ajánlja a lelkét. A legelő csupa bogáncs, szerbtövis, tüskebokor volt. Nem számítva a hepehupáit. Rosszabbúl haladni csak a határ dűlőútjain lehetett. Mert ezek kerékvágása félméteres kis dupla árok volt. A grófkisasszony az óvatosság teljes mellőzésével rontott neki pöfögve ennek a terepnek toronyiránt. A gép ugrott olyanokat, mint egy megkergetett bakkecske. A mezőőr mindenesetre összeharapta fogsorát, hogy a nyelvébe ne kerüljön ez a gépkocsi zás. Rémséges út volt, míg a községi konda közelébe vergődtek. De a legszomorúbb az egészben az volt, hogy ez a rettenetes út teljességgel hiábavaló útnak ígérkezett, ha azért történt, hogy a grófkisasszony a Gazsi táltos nyulát akarta látni. Gazsi mikor átköltözött kikelethasadáskor a mezőőrtől nyári lakóhelyére, a csőszkunyhóba, ott egészen más volt a házirend. Ajtaja egyáltalán nem volt ennek a csőszkunyhónak. Se semmiféle záros zuga. Például kemencelyuk, hogy abban a Paprikás akkor is elrejtőzhessék, mikor Gazsi távol jár hazulról! Dehogy volt itten. Gazsinak mindenfelé magával kellett cipelnie a Paprikást, ha azt akarta, hogy baja ne essék. Hát hiszen ez rendben is lett volna! Paprikás Gazsi után elugrabugrált tűzön-vizén át akárhova, hűségesen. Dehát mégis csak félteni kellett a Paprikást vad, kóbor ebek, sőt még bátrabb kandúrok támadásától is, akik kötelességszerűen vetették magukat rá Paprikásra, ahol megpillantották. Elég az, hogy Gazsi egy zsákot varrt Paprikás számára, abban vitte Gazsi a nyulat olyan helyeken, ahol félteni kellett. Na, künn a legelőn, a disznókonda őrzése alatt, mondani sem kell, hogy a Paprikás egészen szabadon ácsorgóit Gazsi körül. (Folytatjuk) A Zalay illusztrációja
