A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-02 / 23. szám
Henri Rousseau: önarckép (olaj) Pablo Picasso: önarckép (olaj) MVincent van Gogh: Zöld búzamező (olaj) Eugene Delacroix: Halott anya és gyermeke (olaj) E. A. Bourdelle: Ijazó Heraklész (bronz) A PRÁGAI NEMZETI GALÉRIA FRANCIA PAVILONJÁBAN impresszionizmus elsőként és tudatosan szakított a festészet ötszázéves hagyományaival. Az impresszionista festő már nem hajlandó a külső világot gépiesen másolni. A látható valóságnak csupán az optikai képét rögzíti, sokszor torzít, másít, átalakít, újra alkotja a világot, a jelenségeket. S műve, noha hasonló a láthatóhoz, ennek csupán az illúziója, mégpedig a valóság egy múló, röpke pillanatának vászonra rögzített illúziója. Elindítójuk Eduard Manet volt, az egykori tengerész, aki ecsetjével a festészet végtelen óceánján bolyongva, újabb és újabb felfedezésekre vágyott. Sajnos, itt, a tárlaton egy nem tipikus Manet képpel van képviselve. Antoine Proust portréja mégis remekmű és bizonyos fokig jövőt meglátó. A modell fia, Marcell Proust, ugyanis későbben megírja híres, az irodalomban határkövet jelentő regényét („Az eltűnt idő nyomában"), amelyben az impresszionisták fényes és izzó, de múló pillanatainak a varázsát keresi. Igaz, az új irányzat diadalát az is elősegítette, hogy a vezér mellett öt olydn kiváló mester állott, harcolt és festett mint Camille Pissarro, Claude Monet, Auguste Renoir, Eduard Degas és Alfréd Sisley, akiknek alkotásaival a pavilonban is találkozhatunk. S míg E. Degast csupán a Nagy arabeszk című miniatűr plasztikája képviseli, Cl. Monet egy nagyszerű, vérbeli impresszionista képével, az „Asszonyok a virágok közt“-tel mutatkozik be a práqai közönségnek, akárcsak A. Renoir a Szerelmesek című nagyméretű és elragadó vásznával. C. Pissarro alkotásai, a Pontoise, és a Val Herme-i kertek, az agg mester különböző korszakairól vallanak, éppen úgy mint A. Sisley Sévresi híd-ja és a Moret-i motívumok című vásznai. Ám szólnom kell P. Signac képéről (A Szajna Samoisnál) és G. Seurat pointillista festményéről, a Honfleuri kikötőt ábrázoló, nagyon szép művéről. A festészetnek a XX. századba vezető kapuját azonban .mégis csak egy posztimpresszionista triumvirátus törte fel: Vincent van Goah. Paul Gauguin és Paul Cézanne! Van Gogh lett az expreszszionizmus apja, Gauguin a szecesszió és a szimbolizmus úttörője, míg Cézanne, az aixi remete, a kubizmus születését tette lehetővé. Mindhármuk zsenialitását valóban remek alkotások igazolják. Mert éppen úgy bámulatra méltó van Gogh Zöld búzamezője mint Gauguin híres vászna, a Jó napot Monsieur Gauguin és Cézanne három kincset érő képe, a Ház Aixban, a Csendélet almákkal és Joachim Gasquet világhírű portréja. Igen Paul Cézanne volt a XX. század festészetének a kezdetén, ó volt a kulcsember. S aztán jött egy apró termetű spanyol, aki feltette a pontot az i betűre. Mert létezett ugyan egy zseniális Henri Toulouse-Lautrec (lásd az itt látható Tánc a Moulin Rouge-ben című alkotását), arany betűkkel írhatták be nevüket a francia festészet nagy könyvébe Henri Matisse. André Derain, Maurice Vlaminck, Albert Marquet és Rauoul Dufy, Maurice Utrillo és Marc Chagall, csodálatos képeket festhetett Henri Rousseau meg a pokolra járó Georges Rouault is, a XX. század legnagyobb képzőművészeti forradalmát mégiscsak Pablo Picasso valósította meg, akinek művészete a sorssal szembenálló ember nagyságát hirdeti. Picasso és bajtársa Georges Braque vitték győzelemre a kubizmust! S most mint egy sakkozó időhiány miatt feladom a játszmát! De a francia képzőművészet pavilonjának páratlan szobor-kollekciójáról — ha távirati stílusban is — mégiscsak szólnom kell. Mert nem lehet meg nem említenem Auguste Rodin bronzait: a monumentális Balzac szobrot, a Keresztelő Szent János“-! . . . Nem feledkezhetem meg Aristide Maillol Pomonajáról, sem pedig E. A. Bourdelle Beethovent megörökítő mellszobráról (az Ijazó Heraklészről már a bevezetőben szóltam). S remélem, hogy A. L. Barye, J. Bemard, J. B. Carpeux, Ch. Despiau, H. Laurens és A. Archipenko értékes műveiről egy más alkalommal még írhatok. BARSI IMRE 17
