A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-01-20 / 3. szám

Az igazgató ©tnéző mosollyal hallgatta.

— Nagyon érdekes. S hogy képzeli ennek megvalósítását a gyakorlatban?

A látogató előkotort egy vaskos papírtekercset, kiteregette az asztalra, a felkunkorodó szélekre hamutartót rakott nehezéknek.

— Állítom, hogy lehetséges olyan szerkezetet csinálni, amelyik úgy mozog, cselekszik, mint az ember ...

— Arról nem kell meggyőznie. Ezeket a játékszereket magam is láttam tavaly a brrvoi világkiállításon. Lépegető magnetofonok! Az átlagember számára ugyan nagy szenzáció a robotember, az ember gépi mása, de ez a probléma . .. Meg aztán, olvasta maga Holofernot?

— Sajnálom, nem olvastam.

— Mindjárt gondoltam ... A robotember problémája továbbra is nyitott kérdés maradt. Csupán az emberi mozgás utánzása ma már kevés.

— Bizonyára. De ez a gép — s a látogató mutatóujja végigsiklott a tervrajz fő körvonalain — úgy tesz mindent mint a hús-vér ember. A külsején végzett apróbb változtatásokkal közülünk bárkinek a gépi mása lehet.

Az igazgató nem nagy meggyőződéssel nézegette a metszetek, görbék, számok és jelek kuszaságát.

— Csupa parányi alkatrészeket használ — jegyezte meg halkan az igazgató.

— Igen. Ennek köszönheti Gólem — így neveztem el a mintapéldányt —, hogy a legösszetettebb feladatok elvégzésére is alkalmas.

— Például...?

— Nemcsak járni képes és lábalja a kezét, hanem tudja mozgatni a felsőkarját meg az ujjait, tud bólintani, s ha kell tagadólag rázza a fejét, le tud ülni, tud feküdni. A légzés ritmusa szerint jár, lüktet a mellkasa. Ha a mozgás nagyobb erőkifejtést igényel, például ha lépcsőkön lépked fölfelé, a légzés ritmusa egyre gyorsul és erőteljesebb lesz.

Az igazgató zavartan pillogott.

— Ne haragudjon, de ebben semmi rendkívüli emberi sincs. Erre képes, engedelmet a hasonlatért, akármelyik betanított majom.

— De hisz egy szóval sem mondtam, hogy ez valami technikai csoda. Csupán a teljesség kedvéért említettem .. .

— Az egészen más. S a mimika?

— A legapróbb részletekig kidolgoztam. Gólem szemmel tartja a hangforrást vagy a mozgás tengelyét és szabálytalan időközökben pislant. A hirtelen fényváltozásokat a fénysejt fogja fel, mire a szerkezet behúnyja a szemét. Ha a belső hőmérséklet túlhaladja a betáplált határt, a szabályozó bekapcsolja az izzadságkivóltó rendszert. A száj szükség szerint mosolyra húzódik, a nyelv és az ajkak beszéd közben mozognak a kiejtett szavak hangképzése szerint.

Az igazgató csöppet sem titkolt kétkedéssel nézegette a tervet.

— Elismerem, hogy technikai szempontból igényesebb minden eddiginél, dehát az ember nem csupán azért értelmes lény, mert nevet, hanem mert van oka rá, hogy nevessen vagy sírjon, nem azért, mert beszél, hanem mert a mondanivalójának —

legalábbis a legtöbb esetben — értelme van. Ezzel azt akarom mondani, hogy a probléma nem az ember tetteinek pontos utánzásában von, sokkal inkább értelmi és érzelmi indítékainak megértésében.

— Úgy hiszem, ezt is sikerült megoldanom. Gólemet elláttam miniatűr önműködő számítógéppel, amit molekuláris áramkör táplál. A munkaterv — három éve dolgoztam ki — lehetővé teszi számára, hogy reagáljon az élet mindennapi jelenségeire és társalogni tudjon bárkivel bármiről. '

— Ugyanezt sok ember is elhiszi magáról ... De hogy ne essek általánosságokba, miként különbözteti meg például ez a masina mondjuk a széket az asztaltól, hogyan tudja, melyikre üljön? Hogyan különbözteti meg a férfit a nőtől, s honnan tudja, kit hogyan szólítson?

Magabiztos mosoly suhant át a látogató arcán.

— Ezt a kérdést az anyag tömegére vonatkozó hipotézis segítségével oldottam meg. A személyek vagy tárgyak képét matematikailag a teret kitöltő pontjaik mennyisége szerint fejeztem ki és így tápláltam be a gép emlékezetébe. A speciális észlelők, amik a szemben helyezkednek el, rögzítik a környezetet, a különleges műszer elemzi és matematikailag értékeli, majd összehasonlítja az emlékezetbe táplált adatokkal.

— Érdekes megoldás . . .

— A közepes intelligenciájú átlagember észre sem veszi, hogy robotemberrel áll szemben. Ezzel korántsem akarom azt állítani, hogy ez a magam alkotta Gólem már tökéletes. A legnagyobb gondot az energiaforrás okozza. A nikkél-kadmium akkumulátorok, amiket alkalmaztam, csupán alig egy órai üzemeltetésre elegendőek. Ezért hót Gélemet elég gyakran kell utónatölteni a hálózatból. Ez az egyik oka annak, amiért felkerestem. Néhány részmegoldáshoz szükségem lenne a segítségükre.

Az igazgató meglepetten nézett rá.

— Hát. . . miért ne segítenénk. Abban például, hogy az ön tehetsége hatékonyabban érvényesüljön.

— S ezt hogy gondolja? — kérdezte csalódottan a látogató.

— Figyeljen ide — kezdte atyai hangon az igazgató. — Én nagyra értékelem technikai leleményességét. De a feladat, amire vállalkozott, megoldhatatlan. Főleg az ilyen megoldások nem vezethetnek eredményhez. Ezt már Holofernes is bebizonyította. Az pedig nagy kapacita volt! Ha ismerné a robotember problematikájával foglalkozó műveit, nem pepecselt volna fölöslegesen ezzel a tervezettel.

— De az is lehetséges, ha Holofernes él, ma már másképpen vélekedne a dolgokról . . .

— Hamis érvekkel hiába próbálkozik, barátocskám. Az ön Góleme mégha nincs is sárból, nem egészen szilárd a talaj a lába alatt ... De jöjjön vissza vasárnap, akkor majd elbeszélgetünk, miként lehetne tehetségét célszerűen kihasználni.

A látogató tétován túrt bele ritkuló hajába, mély lélegzetet vett, mintha így akarná türtőztetni magát, aztán csalódottan összetekergette a tervrajzokat, majd tisztelettel meghajolt és elköszönt.

Még a folyosóra is kihallatszott utána a profeszszor szórakozott hangja, amint a telefonba magyarázta :

— ......a robotember problémáját megoldani, de

— képzeld csak! — egyáltalán nem olvasta Holofernest..."

A látogató meg ezalatt nehezen fújtatva, csapzottan, mintha csak a sikertelen próbálkozás sújtotta völna le ennyire, az egyik sorokba vánszorgott, kicsavarozta két ujját, s az így szabaddá tett érintkezőket lihegve dugta be a villanycsotlakozába. A nikkel-kod mi um akkumulátorok energiája már a végét járta, annyi ereje sem maradt, hogy visszatérjen a műhelybe, ahol a megalkotója türelmetlenül várta.

Fordította: Vércse Miklós Illusztráció: Král Klára

22