A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-20 / 3. szám
lágó és Rodrigo párbeszéde (Pöthe István és Holocsy István) \ Cassio, lágó és Othello vitája (Ropog József, Holocsy István és Dráfi Mátyás) Az ugyancsak a shakespeare-i remekműveik közé sorolható Lear-király közelmúltban látott bratislavai bemutatóján — az előadás lüktető ritmusú, lendületes rendezése, a remek díszletek és a színészek temperamentumos korszerűségre törekvő játéka láttán — sejlett föl bennem az az érzés, miszerint Shakespeare-t játszani mindenkor annyit jelent, mint elfogadni a kihívást (hiszen figuráinak halhatatlan jellemük, történeteinek pedig máig érvényes etikai töltetük van), s így bármely müvet színre vinni — kísérlet. Kísérlet szándékainak megértésére, e sokértelmű alkotások értelmezésére az újraalkoták szemlélete és indulatai szerint. Ez jutott eszembe, amikor néhány héttel a Lear október végi fővárosi premierje után Komáromban, a MATÉSZ- ban egy nemkevésbé világhírű Shakespeare-drámát: az Othellot láttam. Annál is inkább, hogy az Othello Shakespeare egyik remekműve, amit a színpadon a megfogalmazás minőségével kell bizonyítani. Azzal, hogy a rendező és a színészek bátran merjenek újat mondani, korukhoz szólóan tudják „hangszerelni" Othello szenvedélyeinek páratlan erejű viharzásait. Beke Sándor, az előadás rendezője helyesen ráérzett erre a fontos szempontra és korabeli köntösben megteremtette Othello mai színpadi vízióját; emellett gondosan ügyelve arra, hogy az előadás nemcsak a cselekmény vagy a mondanivaló értelmezéséből, hanem játékból, a színész személyiségéből is születik. Beke aJkotómódszeréhez tartozik, hogy mindig mór előre megpróbálja kiszámítani és elosztani, mondhatnám úgy is: előre meghatározni a játék belső feszültségrendszerét, az egyes alakítások arányait, sőt, olykor még a hangsúlyok elosztását is. Az Othello esetében többszörösen is ott éreztem ezt a tudatos rendezői koncepciót, hiszen ez a halhatatlan értékű tragédia színésztől s rendezőtől egyaránt igényes és céltudatos jellemformálási szándékot, igazi összjátékot igényel; minden elhangzó szónak vagy mozdulatnak legalább annyira fontos a rezonanciája, mint önnön jelentése; Othello és Jágó megrendítő párviadala akkor hat igazán, ha a játék lélektani fordulatait a színpadi valóság hitelesíti. A shakespeare-i irodalom avatott értői közül sokon a féltékenység tragédiájának tekintették az OtheHot. Am ebben a drámában sokkal több rejlik ennél a leegyszerűsítő fogalmazásnál, hiszen Othello sikere, hírneve, tapasztalata, egész emberi Nagysága egyszerre ébreszt környezetében vonzalmat és gyűlöletet. Desdemona, amikor beleszeret Othellába és velencei kérőit visszautasítva a mórt választja, nemcsak zsarnok atyjával fordul szembe, hanem egész környezetével és az uralkodó feudális közvéleménnyel is. Kettőjük ellenpólusa Jógó, aki tudatosan választja az erény és az őszinteség köntösében — az aljasság útját. Nemcsak egy ártatlan, az urát őszinte rajongással szerető asszonyt feketít be, nemcsak valóságos és vélt sérelmekért áH bosszút fölöttesén, de a tehetségével fölénybe került vezért is támadja. Szinte szárnyként tárja ki a karját, hogy egy óvatlan pillanatban bevallja: „A döntő óra jön:/ Égig növök vagy nyakamat/ töröm!’’ És ármánykodásával eléri célját: egyszerre többszörös intrikával, agyafúrt módon eléri, hogy nemcsak Othello, de Desdemona, Rodrigo és Cassio is legfőbb tanácsadójuknak tekintik; mígnem nyilvánvalóvá válik, hogy túlfeszítette a húrt, túllőtt a célon, ő is elvesztette a játszmát... Kiderül: Othello vak nyiltszívűsége, a nemes Cassio gyöngédsége, Rodrigo hiszékeny naivsága „csupán” a cselszövés szövevényéhez szolgált tápanyagul. Othellóval — Jágó ideje is lejárt. Szó esett már arról, hogy a MATESZ Othello előadását Beke Sándor rendezte. Munkája nagyigényű, nemes és szép vállalkozás. Itt-ott a végletek húrjain játszik a rendező, mindvégig nagyhatású jeleneteket komponál, de sosem a dráma ellenében, hanem mindig a gondolat átvilágítását célozza. A mértéktartó tömegjelenetek koreográfiája, a mozgásrendszerek megtervezése mindig tökéletesen harmonizál a kép benső tartalmával. Kór, hogy Beke rendezői elképzeléseinek megvalósításában a megszokottnál kevesebb támogatásra talált az előadás díszlettervezőinél (Kopócs Tibor és Platzner Tibor), akiknek színpadképe egy-két sikerült jelenettől eltekintve — például a velencei doge tanácsterme — kissé sutának és kifejezéstelennek tűnt. Nemúgy azonban Gabriela Krajčovičová jelmezei, melyek térben és színben egyaránt remekül hatnak. A rendező „számlájára” Írandó ellenben az az anakronisztikus szépséghiba, hogy a XIII. század végén játszódó cselekményben a vívósport ma használatos fegyvereivel, azaz bármely sportüzletben kapható tőrrel, karddal, sőt, párbajtőrrel vívnak a szereplők ... A címszerepet Dráfi Mátyás, Jógát Holocsy István játssza. Ahogy a dráma cselekményének íve két pilléren: Othello és Jógó párviadalán nyugszik, úgy az előadásnak is ez a két színész a két fő oszlopa. Úgy érzem, Dráfi Mátyás színészi pályafutásának egyik különösen fontos állomása lesz ez az alakítás, melyre évek múltán is joggal fogunk még emlékezni. Feszülnek benne az indulatok, játékában okos arónyérzékikel, ha kell viszszafogattan. ha kell, hót felfokozott hevülettel szólalnak meg” a benső renqések; az előadás drámai pillanataiban minden mozdulata azt suaallja, hogy az igazságnak — akár saját tévedésének fájdalmas árán is — de csak egy arca van, s ezt az arcot ő fordítja a világ felé. Szenved, forrong, küzd 'és vívódik önmagában; a megrendítő második felvonás végén pedig megindító nyíltsággal ráébred végzetes tévedésére, hogy e borzalmas felismerés terhe alatt testben ugyan megtörjön, de lélekben erős maradva ő is kövesse Desdemonát a halálba. Dráfi a dráma teljes erejét és Othello nagyságát érzékeltetni tudja ezekben a pillanatokban. Jágó szerepét Holocsy István kapta, aki élt is a ritkán adódó lehetőséggel és eddigi pályafutásának legjobbját nyújtotta. Bebizonyította, hogy a gyilkos, ártó indulat nemcsak a „hagyományos" luciferi maszkban, hanem a könnyed svihák rokonszenves jelmezében is elszabadulhat, s így még veszedelmesebb. mert megtévesztő. Holocsy helyesen indult ki abból az alaptételből, hogy ha Jágó már színpadra lépésének pillanatában félelmetes, rideg, gonosz zsoldoskatona lenne, ekkor mi indokolná, hogy a szerelmes vezér sorsa legnehezebb kérdéseiben bizalmasként hallgasson rá? Jógája ezért csak a lelke mélyén alattomos és cinikus, a felszínen kedves, aggódó és őszinte jóbarát. Holocsy világosan’felvázolja Jágó magatartásának tétjei ívét: kezdetben csak kegyetlen és éjrődő típus, de aztán az események sodra egyre forróbbá szítja indulatait, gyűlöletét. Kucman Eta maradéktalanul elhiteti a nézővel Desdemona ártatlanságát. Szerelmében bátor, tiszta és természetes lányt formál meg a színpadon, áki áldozatkészségével és szerelmes hitével ragaszkodik Othellóhoz. Játékában mindvégig érződik, hogy Desdemona számára a világ legnagyobb kincsét jelenti a szerelem, ezért akarja és tudja vállalni még a legtragikusabb pillanatban is a mór vezért. A további alakítások sorából főképpen Németh Ica Emíliáját kell kiemelni, aki kitűnően ráérzett a dráma stílusára és hangvételére. Az érzelmek, szenvedélyek és induľatok arányait okosan elegyítik játékukban Ropog József (Cassio) és Pőthe István (Rodrigo) is, bár a népes szereplőgárda többi tagja is elismerést érdemlő, jobbára átlagon felüli teljesítményt nyújtott. Az előadás sikere és kedvező visszhangja sugallja még befejezésképpen az alábbi gondolatot: Othello sorrendben már a 161. bemutatója volt a Magyar Területi Színháznak, de csupán a harmadik (!) Shakespeare-mű, melyet színházunk a műsorára tűzött. És ez az előadás is bebizonyította, hogy a MATESZ felnőtt már az ilyen igényes feladatok megoldásához, s most a színház dramaturgiáján a sor, hogy pótolja az elmúlt évek ez irányú mulasztá<Í—0 (Nagy László felvételei) 21
