A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-01-20 / 3. szám
... Reggel elindítom hajóimat. Hullt az eső egész éjjel, mintha dézsából öntötték volna, és a patak megáradt. A víz megnőtt, szintje szinte a híd felső gerendájáig emelkedett, így aztán hajóim ma igazán vígan ringhatnak a hátán, sodrása elviszi messzi, messzire a világba . .. ... Legelőbb útnak eresztem azt a kéket, amelyet Dumitra nagynénémtől kaptam ötödik születésnapomra. Honnan gyanította vajon Dumitra néni, hogy rajongtam a hajókért és tengerész akartam lenni? Azaz akkoriban nem is az akartam lenni, hiszen mit tudtam, mi az, hogy tengerész. Roppant szerettem azonban a patakparton őgyelegni, nézegetni, mi mádon bocsátják vízre a nagyobb fiúk együk tarka hajócskát a másük után, amelyek hol újságpapírból, hol pedig színes képeslapok kitépett lapjaiból készültek. Be izgatott voltam, amikor 'kibontottam a csomagot és megtaláltam benne a kék műanyaghajót. Hosszúkó volt és könnyű, oldalán ezüstcsíkocska fánylett. Alig mertem megérinteni. Jó sokára kaptam csak hónom alá, és a patakház szaladtam. Bele akartam tenni a vízbe, a többi fiú papírhajója mellé — együk se volt olyan, mint az enyém —, hadd lássam, hogyan lebeg; biztos voltam benne, hogy valamennyit elhagyja, szebb is, mint azok, gyorsabb is. Amint odaérkeztem, a fiúk körülvették. — Mit akarsz vele csinálni?" — kérdezték. — „Vízre akarom bocsátani", — feleltem. — „Csacsi, nem teheted meg!" — tiltakoztak, és nem engedték, hogy szándékom végrehajtsam. Egyre csak nézegették kék színű és hosszúkó hajómat, meg is simogatták, csodálattal füttyentgettek, no 'kissé irigyen is, de nem hagyták, hogy a vízre tegyem. Sírva fakadtam. Az egyik fiú kitépett egy lapot a képesújságjából, hajót készített belőle, é* kezembe adta. — „Nesze — szólt —, tedd ezt a vízbe, és ügyelj rá, hogy ne süllyedjen el hamar!” — Megfordultam, és otthagytam. Volt egy jókora tócsa az udvarunkban, amolyan állóvíz, kissé pocsolyaszerű. Hasztalan tettem beléje a hajót. Nem lebegett a felszínén. Egyszerűen elsüllyedt. Így aztán fogtam, bevittem a házba, és felraktam a szekrény tetejére. Eszembe se jutott soha, hogy levegyem onnan. . .. No de vízre bocsátom, ugye, a másik hajót. A pirosat. Ez kisebb is, szélesebb is. Apóm ott vette fent, Negreni községben, a vasárban. Igazán nem tudom, kinék támadt az az ötlete, hogy óda felvigye azt a hajót a havasok aljába. Mit lehet ott fent vele csinálni? Hol lehet ott vízre bocsátani? Azt hiszem, az egyetlen hajó ez volt a vásárban. És apám megvásárolta nekem. Hazavittem, de nem mertem kivinni a patak partjára. Nagyobbocska lettem, az eszem, is gyarapodott és tudtam, ha vízre bocsátom, a víz árja elragadja, és többé sose látom. Aztán, hogy csak úgy isten számába elengedjem, nem vitt ró a lélek, önző voltam, azt okartam, hogy csupán az enyém Jegyen, csakis én őrizzem. Evégből a másik mellé tettem, fel a szekrény tetejére. És ritkán került le onnan, ha port törülgettem .. . A harmadik vízre bocsátandó hajó az a kicsi, fenyőfából való; jómagam készítettem kézümunkaórákon. Nopokon át faricskáltom — a kissé tompa élű bicskával nehezen boldogultam, meg is kérgesedéit ujjaimon a bőr —, de végül sikerült a hajó közepére három vitorlarudaU felállítani és a vásznat kifeszíteni. 'Mire mindennel elkészültem, Liliana a hajó orrára aranyszínű festékkel ráfestette a hajó nevét: Remény. Ezt a nevet én választottam. Ahogy mondani szokás, ünnepélyes keretek közt akartam vízre bocsátom, diákpaitásaim jelenlétében, barátságunk jelképeként. Iskolánk igazgatója azonban meglátta; megnyerte tetszését, és elkérte tőlem a tavaszi kiáMításro. Oda is adtam; anélkül azonbon, hogy akár egyetlen pillanatra vízre tettem volna. Év véaén visszakaptam ugyan, de akkor már nem volt kedvem az egész dologhoz. Liliana elment az iskolánkból, mire ezt a hajót is megint csak a többi mellé tettem, oda fel a szekrény tetejére . . . . . . Ám úgyis útnak indítom sorjában mindeniket. Ma látni akarom, hogyan lebegnek a vízen. Egyszer mégiscsak ró kell tennem hajóimat a habok hátára, hadd ússzanak, érezzék a víz szédítő ringatását. Huszonkilenc hajó; huszonkilenc emlék — hiszen egy-egy emlék fűz mindegyikhez — ma útnak indul a nagyvilágba egy ismeretlen, sőt nemlétező kikötőből, ezen a nevesincs vízen, amelyet mi, ha emlegetünk, egyszerűen azt mondjuk, patak; megszabadulnak szobám fogságából, visz'szagyerik természetadta rendeltetésüket — hajóvoltukat valóban. RünganaA majd a vízen, és magukkal fognak vinni valamit lényemből. Elviszi, meglehet, emlékeim, eddigi életem, ez a huszonkilenc hajó, amely mostanig soha vízbe nem merült. Vajon hogyan fognak boldogulni? Mennyi ideig maradnak a víz felszínén? Eljutnak-e messzire, vagy elakadnak nyomban? Hány kérdés. . . Szeretném mégis, ha közülük legalább egy diadalmasan túljutna minden akadályon, keresztülsuhanna a vízre hajló fűzfaágak közt, sértetlenül surranna el a vízből kiálló kövek mellett, és vígan siklana a Nagy- Szamos hullámain is. Onnan tovább, szakadatlanul tovább; szeretném látni hajóimat a Dunán, utána a tengeren és, miért ne, az óceánon. Az ám, csodálatos lenne, ha hajóim közül bár egyetlenegy az óceán hullámain ringana. Szeretném természetesen, ha az az egy bizonyos hajó eljutna oda. Abban leszek én benne leginkább. No de, persze mit se számít, melyik jut el odáig. A lényeg az, hogy fusson be oda, érje el az.... ... Reggfel vízre bocsátom hajóimat ... . . . Asztalomon az érettségi 'bizonyítvány, tegnap kaptam meg. Táskámba teszem, és megyek, beiratkozom az egyetemre. A földrajztagozat felvételi vizsgájára jelentkezem. Gyönyörű tantárgy a földrajz, nogyon szeretem. Lehetetlen, hoqy ne sikerüljön a vizsga. Alaposan felkészültem rá, sokat tudok. Sikerülnie kell, és földrajztanár leszek. Kell és kell ... . . . Miért nem lesz belőlem tengerész? Bárgyú kérdés! Béna a lábam . . . Almok, gyermekkori álmok! Altattam magam. Jól tudtam, hogy soha meg nem valósulnák, de ábrándoztam róla ... Ábrándoztam, hogy bejárom a végtelen vizeket, valódi . . . tengeri farkas módjára, viharokkal szembeszállók, hajótörést szenvedek, azonban megmentenék; bolyongani fogok a forró égövi erdőségekben, lábam karé hoszszú és csúszós liánok csavarodnak; utána ismét a vizeken kalandozom, messze, egyre messzebbre, nagyon messzire . . . Most íme, mindennek vége. Többé már nem vagyok álmodozó, kék szemű gyermek; sehol sincs az a csapongó, regényes képzeletű, távoli dolgok után sóvárgó utazó. Most... Egy óra múlva vonatra ülök, és igazán új életet kezdek. Egy óra múlva'! Egy óra . . . Hogy telnek a percek! Be kevés időm maradt hátra! És még nem bocsátottam vízre hajóimat. Lóm, fel kell készülnöm bz útra, össze kell szednem a holmim, be is kell csomagolnom! És a hajóim... Ott kell hagynom a helyükön, a szekrény tetején, porosán és tespedtségbe dermedten, másik napra várakozva. Nos, el kell halasztanam elindításukat más alkalomra. Mikor lesz az? Nem tudom. Lehet, hogy egy hét, egy hónap, egy esztendő múlva. Az is lehet, hogy sohasem. Lehet, hogy hajóim soha nem ismerkednek meg a végtelen vizek varázslatos kábulatával. Sohasem . .. No de most igazán mennem kell! Kell! Nem maradhatok le a vonatról. A vonat. . . Egyedüli valóság álmodozásaim közepette; az egyetlen bizonyosság. Nem szabad lekésnem róla! Nem szabad! így aztán, gyönyörűséges hajóim, isten veletek! Huszonkilenc hajó... Ott van benne eddigi életem, 'benne a huszonkilenc hajóban, amelyek talán soha nem fogják meghallani a végtelen vizek hatalmas hívását. Soha.. . Sohase .. . SZ. NAGY GÉZA fordítása Július Ihraczky felv. 1«
