A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-06-14 / 18. szám
A CSEH FESTÉSZET KLASSZIKUSAI J. NAVRÁTILTÓL - JOSEF ČAPEKIG, A PRÁGÁI VAR GYŰJTEMÉNYÉBEN Karel Purkyné: Tanulmányfej Jozef Vojtech Helich: Božena Némcová festészet kontextusában is szerepelnek, illetve szerepelhetnének. Ezek közé tartozik Václav Brožík is, a historizáló festő, akit egyes korszakokban erősen túlértékeltek. Ez a V. Brožík, különben az európai hírű Sedlmayer képkereskedő veje és bizonyos ideig Munkácsy Mihály tanítványa Párizsban. Tény, hogy az itt látható óriás méretű munkája, a „László király küldöttsége a francia udvarnál" kimondottan Munkácsy hatásáról árulkodik, míg néhány más vászna, mint a Tereferélő parasztasszonyok és a Francia vidék című képei határozottan Jules Bastien-lepage-t idézik. A történelmi jelenetek ábrázolója után ismét a tájfestők hadával akadunk össze. Julius Edvard Marák, Otakár Lebeda, Fr. Káván, AI. Kalvoda, Amt. Hudeček és Václav Pokorný, meg Ludék Marold valóban értékes alkotók. A cseh tájfestők koronázatlan királya azonban mégiscsak Antonín Sláviček. Ő a cseh festészet fejlődésében és történetében jelentős, sőt mondhatnék alapító szerepet játszó nemzedék tagja. Ez az új nemzedék a régi konvenciók európai méretű kimúlásának volt a szemtanúja. A francia impresszionisták, posztimpresszionisták, szimbolisták forradalma erősen hatott a fiatalokra, akik az európai festészet új vívmányait a hazai hagyományok szellemének átmentésével igyekeztek a Moldva partján győzelemre vinni. Antonín Sláviček lett a vezérük, a mester, aki Monet és Pissarro festészetét cseh talajba ültette ót, aki benyomásokból és érzelmekből építette fel képein a cseh tájat. „Az a célom, hogy azt adjom, amit a szememmel és a szívemmel látok .. ." írja egyik levelében A. Sláviček. És a „Mezei Út", a „Kameničkyi motívum", hogy legalább csak kettőt említsek a tárlaton szereplő alkotásai közül, s melyek a mester impresszionista korszaka előtt jöttek létre, aligha maradnak el a barbizoni mesterek képei mögött. A Prágai szénpiac című vászna viszont impresszionista megláttássai, igaz drámai komorsággal festett, súlyos akkordban végződő képrapszódiáinak egyike. S nem is kétséges, hogy a Lovardában megtekinthető művei valóban csúcspontját jelentik a mostani tárlatnak. A XX. század első évtizedében „a világ teremtése még mindig folyt", s az európai festészet új irányzatainak hullámverése Prágát is lázba hozta. Fiatalokra és öregekre egyaránt hatottak. Azok, akiknek alkotó ereje 1900—1906 között érte el csúcspontját, természetesen nem csatlakoztak a fiatalokhoz, akik a „Nyolcak" és a „Konokok" csoportjában tömörültek. Ám javarészük igen élénken reagált a párizsi impulzusokra. Ezek közé tartozott Jan Preisler is, a hagyományos lírai realizmusból kiinduló mester. J. Preisler, midőn a szimbolizmus Párizsból beszivárgott a monarchia kínai fala mögé zászlóvivője lett ennek az új irányzatnak, s érdekes módon nem Odilon Redon-t, sem Paul Gauguin-t választotta példaképnek, hanem a német Böcklint. Igaz, hogy képein későbben, a szecessziós megnyilvánulások mellett o Gauguin hatást is fellelhetjük. Lásd a „Fekete tónál" című nagyméretű és nagyszerű vásznát. Egyidőben fegyvertársa volt a mesternek Max. Švabinský is. Az utóbbi azonban visszatért a hagyományos realizmus kényelmesebb gyalogjárójára s mint grafikus-virtuóz végezte pályafutását. A „Vágy" — az „A Boldogság érzete" és a „Kéj" című hármasképe bravúros rojztudását igazolja, s amellett ha nem is százszázalékosan szimbolista alkotás is — akárcsak a fiatal Alfonz Mucha műve, az „Ifjúság szimbóluma". Aztán a tárlat utolsó szakaszában — érdemtelenül eldugott helyen — azoknak a szívárványos palettája villan fel, akik a „Nyolcak" és a „Konokok" kortársai esetleg bajtársai voltak, s ma már szintén a klasszikusok közé számítanak. Václav Špálára gondolok valamint az első világháború első évében elesett Jindrich Prűchára, akinek az „önarckép"-e és a „Körmenet a fennsíkon“ című festménye valóban remekművek. S ezek közé tartozik Josef Čapek is. Az ő „Vízhordó" című vásznát, amely ezt a sok tekintetben történelmi jelentőségű seregszemléjét a cseh festészetnek, a rokokótól a kubistaexpresszionizmusig frappansul zárja le, csak dicsérni lehet! BARSI IMRE Jaroslav Sloup felvételei Bajtava (Bajta). Tudják-e olvasóim, hol van ez a kis falu? Bizonyos, hogy sokan tudják, de akadnak olyanok is, akik még sohasem hallottak róla. Egyik ismerősöm például azt állította, hogy Bajtát valahol messze. Kelet-Szlovákiában kell keresnünk .. . Pedig dehogy! A Nové Zómky-i (érsekújvári) járásnak azon a „szegélyén“ található ez a falucska, ahol megemelkedik a táj, ahol dombok szűkítik a horizontot és az erdőkben sokáig bolyong a visszhang: Štúrovo (Párkány) és Szalka (Ipolyszalka) között. A falucska maga is domboldalon épült, ez pedig eléggé furcsa dolog. A látogató első dolga, hogy elcsodálkozzék: hogyan tudtak a házak a domboldalon megmaradni, hogyhogy mindeddig nem sodorták le őket a viharok, nem mosták el őket nagy, erős záporok. Hogy miről híres ez a falu? Semmiről. Mit keresek hát mégis itt? Néhány hónappal ezelőtt azt hallottam, hogy — bár semmi különös nincs Bajtán — érdemes ide eljönni, mivel az ősi népszokásokat mindmáig megőrizte a falucska lakossága. Nos, a helyszínen először is az derült ki, hogy „hírforrásom" korántsem volt megbízható. Az ősi népszokásokat Bajtán ugyanis már csak díszítik, az asztalon pedig — egy üveg vörösbor társaságában — lapunk legfrissebb száma foglal helyet. A Hétből kivágott képeken, írásokon kívül azonban más is látható még a szoba egyik falón: egy oklevél, amelyet évekkel ezelőtt a CSEMADOK járási bizottságától kapott Pista bácsi. — Dolgozgat még a CSEMADOK- ban? — kérdezem, de a válasz csupán egy legyintés: — Nem valami jól működik nálunk a szervezet. Pedig a CSEMADOK helyi szervezete is felújíthatna egy-egy szép, ősi népszokást. Néhány környező faluban a „csemadokosok" már nagy sikerrel „játsszák" a régi lakodalmakat. Bajtán sem lenne nehéz összegyűjteni a lassan feledésbe merülő szokásokat, amelyek néhány idősebb ember emlékezetében még elevenen élnek. Leszkó Mariska néni például éppen a lakodalmi szokások „szakértője“. Elbeszéléséből csupán néhány jellegzetes momentumot ragadok ki, amelyek valószínűleg a bajtai lakodalmakra voltak jellemzőek, mivel másutt nem hallottam ezekről a jelenetekről. Ilyen például az úgynevezett „ágykikérő" jelenet: — A vőlegény rokonai a lakodalom napján elmentek a menyasszonyos házhoz, ahol már el volt készítFALUCSKA A DOMBOLDALON néhány ember élesztgeti-éltetgeti, például Kovács Margit, az óvónéni, aki a rá bízott gyerekeket szokta megtanítani egy-egy feledésbe merült népszokásra, a régi élet egy-egy érdekesebb darabjára. A „mátohára“ vagy „maskarára“, a telet jelképező felöltöztetett botra, amelyet virágvasárnap hordoztak végig a falun az egykori fiatalok, még sokan emlékeznek: de manapság már senkit sem érdekel a teletbúcsúztató, tavaszt-köszöntő régi népszokás. A hetvenhórom éves Simon István bácsi még a „Szent Iván tüzére" is emlékszik, amelyet a falu végén, az egyik dombtetőn szoktak meggyújtani valamikor június második felében : — A dombon egy lelédi bácsi kunyhója volt annak idején. Mi, olyan suhanc gyerekek, odamentünk, szétszedtük a kunyhó tetejét, s az esti harangszó után abból raktuk a Szent Ivón tüzét. Az egész falu fiatalsága eljött aztán „tüzet ugrálni" — emlékezik Pista bácsi, aki meglehetősen büszke az emlékezőképességére: — Még, hogy az apám hányszor vert meg, azt is tudom ... Hogy micsoda nótákat „csandarítottunk" mi legénykoromban! Kár, hogy nem hoztak magnót, elénekelnék egypárat... Pista bácsi egyébként lelkes olvasója lapunknak. Kis szobája falait a Hétből kivágott képek, riportok ve az ágy. A vánkosok közé — sutytyomban, hogy a háziak, az asszonyok nem vették észre — szénacsutakot szoktak bedugni. No aztán, mikor következett az ágykikérő, az asszonyok kezdték a vánkosokat „csimpőnyi", dicsérni, milyen jó toll van bennük, mert hát az ágyért is fizetni kellett. Amint igy verték a vánkosokat, közben kiesett a szénacsutak. Persze, a végén azért csak megvették azt az ágyat. . . Mikor a menyasszony meg a vőlegény jöttek haza az esküvőről, egy gyereket fektettek eléjük a küszöbre. A gyereket a menyasszonynak is, a vőlegénynek is ót kellett lépnie. — Miért? Talán, hogy sok gyerekük legyen? — Azt már nem tudom. Volt „hajnal tüze" is. Az még most is van, de már azért elhagyják ... — Mi volt a násznagyboton? — Alma. Meg egy rojtos kendő. Az almát el szokták lopni, arra nagyon kellett vigyáznia a násznagynak. Mert ha ellopták, vissza kellett az almát vásárolni, s a násznagy annyit fizetett érte, amennyit kértek . .. Szóval, Bajtán is lenne mit felújítani, s ez mostanság még nem volna a legmegerőltetőbb munka. Idővel azonban az lehet: ha megvárjuk, míg elvesznek a Pista bácsik, Mariska nénik emlékei. Kérdés, várnak-e addig a bajtaiak? V. E.
