A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-05-18 / 16. szám

iudom4w-TECHNII«

Mindjárt az elején elárulom: nem holmi nyugateurópai avantgarde színházról van szó, hanem egy boncteremről. Amikor négyszáz évvel ezelőtt a hollandiai Leydenben megszólalt egy bizonyos harang, a város derék polgárai otthagyva csapot-papot a nemrégen megnyílt egyetemre siettek, hogy együtt a diákokkal szemtanúi legyenek az izgalmas látványnak: hogyan boncolja valamelyik professzor az éppen kivégzett bűnöző vagy egy börtönben elpusztult szegény féreg testét. A cirkuszi mutatványnak is beillő szemléltető előadás (a külsőségek adták meg cirkuszi jellegét, a padok arénára emlékeztető elrendezése, az emberi és állati csontvázak — a mellékelt képen is megfigyelhető — hátborzongató közvetlensége) a katolikus egyház elkobzott templomában zajlott le.

Tavaly az amsterdami Rijksmuseum lehetővé tette ennek az anatómiai színháznak a megtekintését, s bár a látogatók nem az eredeti berendezést láthatták, a rekonstrukció híven tükrözte az előadóterem korabeli alakját és méreteit. A lehangoló atmoszférát árasztó színház volt a középpontja annak a kiállításnak, amelyet az első és ma is legjelentősebb németalföldi egyetem megnyitásának 400. évfordulója alkalmából rendeztek meg.

Németalföld hosszú évtizedeken át nyögte a spanyol rabigát. 1574-ben, a spanyolok végleges kiűzetésének évében Leydent még nagyszámú megszálló csapat ostromgyűrűje fojtogatta. Az a tény, hogy a leydeni egyetemet a következő esztendőben nyitották meg, sok mindent elárul a városban azidőtájt uralkodott légkörről. A környék jelentős része — védelmi okokból — víz alá került, s az ellenség távozása után is még hosszú ideig víz alatt állt. Az élet még nem lendült a megszokott kerékvágásba. Sok gondot okozott a rend helyreállítása, az ország erejének és jólétének megteremtése. Ennek ellenére nem feledkeztek meg az egyetemről sem és szinte a semmiből kezdték meg a nem kis költségekkel járó építkezést. Az csak természetes, hogy a fölöslegesnek tartott épületeket is lefoglalták az egyetem számára. Márpedig a kolostorok és ka• tolikus templomok fölösleges épületeknek számítottak, hiszen a spanyolokkal együtt a katolikus egyház papjai is elhagyták az országot — igaz nem jószántukból, hanem a kálvinizmustól való félelmükben.

Jan van Doest — aki államférfi, földbirtokos, költő, történész és a várost védő seregek parancsnoka volt egyszemélyben — nevezték ki a frissen létrehozott egyetem gondnokává. Mint európai hírű személyiségnek módjában állt meghívnia olyan haladó szellemű tudósokat — szinte egész Európából —, akik biztosíthatták az egyetem humanista szellemét.

Ám a leydeni polgárok olyan hévvel törekedtek annak a célnak az elérésére, hogy egyetemük az európai kultúrális és tudományos élet új központjává váljék, hogy még az sem riasztotta vissza őket, hogy az egyetem megnyitásának évében — 1575-ben — a szükséges kellékeknek jóformán a töredéke sem volt kéznél. A diákok száma is kevés volt, s mondják, az ünnepélyes megnyitón néhány komoly tekintetű és tudós emberek benyomását keltő leydeni úrnak kellett eljátszania a professzorok szerepét, mert még azok sem voltak.

Az emberi testek boncolását, mint szemléltető módszert már jóval korábban — 250 évvel a leydeni egyetem megnyitása előtt — bevezették a bolognai egyetemen, a leydeni anatómiai színházat 1591-ben egy római intézmény mintájára hozták létre. Az eredeti színházat 1820-ban megszüntették, a templom azonban — ahol működött — ma is egyetemi épület: az egyetemi könyvtárnak ad otthont.

A Rijksmuseum rekonstrukciója számos korabeli metszet, tudósítás és jegyzet alapján készült.

A LEYDENI SZÍNHÁZ

Az aréna közepén helyezték el a forgatható boncasztalt, szélein rézkarikák lógtak, ezekre erősítették a vásznat, mellyel a boncolt ember testét takarták le. Az asztal fölött egy tölgyfából készült hatalmas csillár függött, ezen kívül még szarvasfejekre helyezett aranyozott agancsok világítottak lámpagyanánt a teremben. Az asztalt hat koncentrikus kör mentén elhelyezett padsor vette körül, a legutolsó (s a legfelső egyben) volt a „galéria“ — kakasülő. összesen 200 néző láthatta a „mutatványt“.

Az anatómusoknak akkortájt nem volt alkalmuk a hullákat konzerválni, ezért a boncolásokat többnyire télen végezték. A közönség — kivéve a diákokat — beléptidíjat fizetett, akár a cirkuszban. A nézőtéren szigorú hierarchia uralkodott: az asztalhoz legközelebb a legjelentősebb városi polgárok és orvosok ültek, mögöttük az idősebb diákok, a kakasűlőn pedig a „gólyák“ (az elsősök).

A nyilvánosságot azonban nemsokára kitiltották a boncteremből. Több professzornak ugyanis nem tetszett az, hogy a nyilvánosság előtt mutatják be a végeredményben csak a szűkebb tudományos körre tartozó boncolásokat, s ezzel tulajdonképpen az emberi méltóságot is megsértik. Ez a tilalom azonban nem jelentette azt, hogy az egyszerű leydeni polgárok ezentúl nem láthatták milyen bonyolult az ember és más élőlény szervezete. Nyáron, amikor nem tartottak boncolásokat, az anatómiai színház múzeumként szolgált, ahol különböző élőlények csontvázai — emberi csontvázak is — láthatók voltak.

Ezekből a látványosságokból nem hiányzott a moralizáció, s elsősorban arra akarták ráébreszteni a szemlélőt, milyen múlandó is az emberi élet az örök igazságok árnyékában. A boncasztal előtt középütt Ádám és Éva alakját jelképező csontváz állt, mellette az almafa a kígyóval. Az ember bukásának eme jelképét latinfeliratú zászlók voltak hivatva megerősíteni, a zászlókat csontvázak tartották a kezükben. Többek között ilyen mondatok voltak ol-ANATÓMIAI

vashatók: „Gondolj arra, hogy égyszer meghalsz“, „Ismerd meg önmagadat“, „Aki megszületett, anríak meg is kell halnia“, stb.

A Rijksmuseum rekonstrukciója úgy mutatja be az anatómiai színházat, hogy az az 1610-ből való metszeten látható. A metsző feltehetően nem volt különösen tanult ember, mert latin szövegeiben sok a megható iskolás hiba és bumfordiság. A leydeni előkelőségek nem voltak olyan túlságosan kifinomultak, mint a későbbi generációk. Legalább is erről tanúskodik a metszet, amelynek jobb sarkában három jómódú polgár látható: az egyik férfi — az őt figyelő hölgy nem kis megelégedésére — egy teljes emberi bőrt tart a kezében és magyaráz valamit. Hátul a falon egy valódi emberi bél van kifeszítve.

A színház bejárata fölött egy sebészeti műszerekkel megrakott szekrényt helyeztek el, amely jól tükrözi a chirurgus mesterség akkori állapotát és jellegét. A szekrényben fűrészek, vésők, kalapácsok, kések, ollók láthatók, és talán senkinek sincs kétsége afelől milyen célt szolgáltak. Katonaorvosok, felcserek dolgoztak ezekkel a műszerekkel, leginkább amputáltak, ritkábban sebeket is gyógyítottak. A hosszantartó és borzalmas vallásháborúk tették lehetővé — sajnos —, hogy a sebészek tapasztalatokra. tegyenek szert és emelkedjenek a társadalmi ranglétrán, mert addig igencsak megvetett személyeknek számítottak. A leydeni Theatrum anatomicum volt azon kevés intézmények egyike, ahol a sebészek békeidőben is gyűjthetnék a különböző tapasztalatokat. Sőt az ország érdeke ezt meg is kívánta, hiszen a fegyvernyugvások csak rövid ideig tartottak, szükség volt a képzett sebészekre, ezért az egyetemen megkövetelték a diákoktól, hogy legalább a fontosabb műszerekkel bánni tudjanak. így vált a sebészet lassan ugyan, de végérvényesen az orvostudomány nélkülözhetetlen részévé.

Nemsok tárgyi emlék maradt fenn a leydeni egyetem kezdeti időszakából, viszont feljegyzés, tudósítás annál több.

Kezdetben 28 esztendős korában kaphatta meg a növendék az orvosi diplomát, később azonban 24 évre csökkentették a korhatárt — alighanem azért, mert a végnélküli háborúskodásban megnyomorodott hadseregnek mind több orvosra volt szüksége.

27