A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-01-13 / 2. szám

A

középkori hűbéri viszonyok konzerválódásának köszönheti létét (a Vatikánt nem tekintve) a világ legkisebb törpeállama. Területe mindössze 1.5 km2, lakossága 40 000 fő (kb. annyi, mint Nyitráé). Monaco hercegség, amely három városkából — Monaco, Monte-Carlo és La Condamine — áll, a francia Riviérába beékelődve 10 kilométerre fekszik az olasz határtól. Mediterrán növényzettel borított délies lejtőkön fekszik a három városka, amely lényegében már teljesen egybeépült. A szép vidék és gz egész évben kellemes éghajlat hatására a monacói tengerpart gyógy- és üdülőhellyé, terjgeri fürdővé épült ki. Gazdasági életének alapja az idegenforgalom s az ezzel kapcsolatos vendéglátó és szórakoztatóipar, továbbá a híres monte-carlói játékkaszinó.

Monaco 1297 óta a genovai származású olasz Grimaldi család birtoka, 1641 óta hercegség. 1795-ben Franciaország bekebelezte, a napóleoni háborúk után 1815-ben a szárd királysághoz került. 1861-ben a Grimaldiak kénytelenek voltak a hercegség területének 95 százalékát — Mentone-t és Roccabrunát — pénzbeli kárpótlásért átengedni Franciaországnak és elismerni a francia védnökséget. 1865 óta Monaco vám- és valutaunióban él Franciaországgal.

A család férfiága 1731-ben I. Antal személyében kihalt: a hercegi címet leányának, Lujzának férje, Goyon de Matignon örökölte, tehát ö a jelenleg uralkodó monacói fejedelmi család őse.

A hercegség történetének legfontosabb eseménye azonban az 1863-as évhez fűződik, amikor Monte-Carlóban felállították a híres játékkaszinót.

Ennek érdekes előzményei vannak. A Grimaldi hercegek — akiknek ősei nem vetették meg a tisztes kalózipart, hogy némileg szaporítsák gyengén csordogáló adóbevételeiket — unván magukat sziklafészkükben, szívesen vetették bele magukat Párizs kiadós szórakozásokat nyújtó társaséletébe. V. Honorius például, bérbe adva hercegségét egy Chapon nevű vállalkozónak, Párizsba költözött. V. Honorius halála után fia és örököse, I. Florestan, 1841- ben meglátogatván országát, azt tapasztalta, hogy alattvalói igencsak megharagudtak az intendánsra, aki mértéktelen adókkal sanyargatta őket — s .közben megszökött a népharag elől —, ezért uralkodása elején elengedte az adóterheket. De mivel maga is szegény volt s a párizsi udvari élet sok pénzt emésztett fel, utóbb ismét bevezette az adókat. Jövedelme azonban így is kevés volt a megszokott fényűzéshez, ezért hazaköltözött Monaco városában levő kastélyába. Ez a

kastély, amely ma csodálatot kelt büszke tornyaival, düledező romhalmaz volt. A kitépett ajtó- és ablakszárnyakon befütyült a szél, a lyukas tetőn beesett az eső, a szobákban madarak fészkeltek. A táj azonban semmihez sem hasonlítható csodálatos panorámát nyújtott. Az északon meredező sziklabércek narancs- és citromültetvényekre, ezüstös levelű olajfákra, magnólia- és oleanderbokrokra, csobogó hegyipatakokra tekintettek le. A partot egyszerű vidéki házacskák sora szegélyezte, szíkomórfák árnyékában. Jobbról a Turbie-torony magasodott, balról Bordighera fehér házai kandikáltaJc ki a babérligetek zöldjéből. Igazán paradicsomi táj. I. Florestan még a kastély tatarozásával volt elfoglalva, amikor kitört az 1848-as forradalom. Florestan alkotmányt adott a népnek, de már másnap visszavonta, mert rájött, hogy nem uralkodója, hanem szolgája lenne a népnek. Mentone és Roccabruna lakossága, amelyet ez az intézkedés érintett (a monacóiak nem kaptak alkotmányt), lázadozott s Gavourhoz, a szárd királyság államminiszteréhez fordult, kérve a terület odacsatolását. Ez azonban vonakodott, mivel nem tartozott a területhez Monaco is. Amikor Florestan 1856-ban meghalt, a két város lakossága kikiáltotta a terület függetlenségét. III. Napóleon, mit sem törődve a népszavazás eredményével 1861-ben .Florestan utódától, III. Károlytól 4 millió frankért megvásárolta a két várost, s a maradék Monacót védnöksége alá vonta.

III. Károlynak, aki igencsak szívesen szórta a pénzt udvartartására, jól jött a váratlan aranyeső, most már további légvárakat építtethetett. De csakhamar arra is rájött, hogy egy falu hatvan

lakóházzal nem valami szolid anyagi bázis, ezért francia tőkésekhez, játékkaszinók fenntartóihoz fordult, hogy honosítsák meg hercegségében a hazárdjátékokat, tarka színekkel ecsetelve a táj vonzóerejét és — a várható hasznot. A francia tőkének azonban nem volt bizalma iránta, míg végül akadt egy vállalkozó kedvű párizsi játékos, bizonyos Daval nevezetű, ez egy ezerfrankos bankóval Monacóba érkezett. De ugyancsak savanyú képet vágott, amikor meglátta a düledező épületeket. Végül azonban mégis kibérelt egy házat a kastéllyal szemben. A 20 méter hosszú és 5 méter széles teremben egy rulett- és egy trénte-etquarante asztalt állíttatott fel. Időnként kis szalonzenekor is játszott a szomszédos teremben. A belépés nem volt klubtagsághoz kötve. Az első krupiék a szomszédos Nizzából jött pincérek voltak. Kétfrankos játékpénzeket, zsetonokat árusítottak a bejáratnál. A tétek alacsonyak voltak, s ha kimerült a bank, a játék olykor napokig is szünetelt. A német fürdővárosokból, főként Baden-Badenből jött játékosok nem érezték itt jól magukat, mert a kis falu semmiféle komfortot sem volt képes nyújtani. A vendéglők piszkosak voltak, s az egyetlen fogadó ritikán látta kétszer ugyanazt a vendéget. Annak aztán igazán nagyon szenvedélyes játékosnak kellett lennie, aki rászánta magát, hogy otthagyja Nizzát s a rossz hegyi utakon vagy hajóval erre az elhagyott helyre utazzék, ahol egy rendes ágyat, egy pohár jó sört sem talált. így történt azután, hogy az európaszerte csapott nagy reklám ellenére a vállalkozás sehogyan sem akart előre haladni. Daval nemsokára vissza is vonult Párizsba.

De az ötlet megvolt, s csakhamar újabb vállalkozó jött Monacóba. Lefébvre úr, egy bizonyos Grivois asszony pénzével. Újra megindította a hazárdjátékokat, most már szolidabb alapon. A bankban mindig volt úgy 30 000 frank körüli összeg, s megbízható felügyelők tartották a szemüket a játékon. Azonkívül naponta kétszer közlekedett Nizzába és vissza a Carlo III. nevű gőzös, szállítva a játékosokat. Maga a herceg is megjelent egy héten egyszer és feltette a maga zsetonját. Egy hónap alatt a játékosok kitapasztalták, hogyan lehet eljutni Monacóba. Az üzlet fellendült, különösen azután, hogy a francia rendőrség a második császárság alatt könyörtelenül kiűzte a hazárdjátékosokat, akik aztán különösen Dél-Franciaország nagyvárosaiból, Lyonból, Marseille-ből áttelepültek a szomszédos hercegségbe.

Lefébvre úr és Grivois asszony rájöttek, hogy komolyabb beruházás nélkül nem lehet fejleszteni az üzletet. Elhatározták, hogy nagy kaszinót építtetnek. S ez az ötlet jelentette a keletkezését, megszületését annak, amit ma Monte Carlo néven ismer a világ. Az építkezés helyén három kunyhó állt. Lebontatták, s napokon belül kitört az építkezési láz. A telekárak olyan alacsonyak voltak, hogy Monaco akkori polgármestere azt a területet, ahol ma a Beaurivago hotel áll, egy tizenkét személyes vacsoráért engedte át a barátjának. Ma a telekárak hasonló helyen négyzetméterenként 8000 nyugatnémet márka körül mozognak, így született meg s vált fogalommá Monaco és Monte Carlo. Szó szerint a semmiből nőttek ki s emelkednek a horizont fölé a pompás hotelek, paloták az egykor csupasz sziklákon, s épült ki a forgalmas kikötő.

Ma egész éven át nap mint nap tízezerszám özönlik el az egész világról jött turisták Monacót és Monte Carlót. Kíváncsi tekintetük előtt tízpercenként lépked el a gazdag aranyzsinórozású, hófehér egyenruhába bújtatott palotaőrség. Ma azonban már nem találkozni éjszakai órákban frakkos, cilinderes, fehérsálas urakkal, estélyiruhás, aranynyal, briliánssal teleaggatott hölgyekkel, s az öbölben is üresen, élettelenül ringatóznak a pompás jachtok — az előkelőségek, a „felső tízezer" tagjai mintha eltűntek, a háttérbe húzódtak volna, mióta megindult a tömegturizmus mindent elsöprő áradata. Nem a kaszinó az igazi attrakció többé, hanem a csodálatos táj, a számos üdülési, pihenési és szórakozási lehetőség, a kék tenger, a napfény, a homokos strandok. A hírhedt monte-corlói kaszinó játékbarlangja — ahová monacói állampolgároknak kezdettől fogva tilos a belépés — ma már inkább csak látványosság, szimbólum, egy letűnt kor szimbóluma . ..

PAVEL HAŠKO A szerző felvételei