A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-01-13 / 2. szám

Csendes hóeséssel érkezett a reggel. A fagyos föld lassan fehérbe öltözött. A fák kopasz ágaira didergő vadgalambok szálltak, de nem maradtak ott sokáig, mert hirtelen feltámadt a szél, s megremegtette a közeli ablakokat.

Az öregasszony felriadt szendergéséből, s a halkan ketyegő faliórára pillantott, melynek mutatói már a kilencest ostromolták konok egyhangúsággal.

Kusza, nyugtalan álma volt az éjjel az öregasszonynak,, de hiába próbálta felidézni a részleteket, csak valami zavaros nagy folyó hullámai kavarogtak a szeme előtt.

A szobában hideg volt. Az öregasszonynak nem akaródzott kinyújtania visszeres, dagadt lábát a nehéz dunyha alól.

— Megint pocsékul fűtenek — motyogta bosszúsan, s kissé megborzongott. Mióta magára maradt, gyakran megesik vele, hogy hangosan gondolkozik.

Egy madár szállt az ablakra. Az öregasszony csak a riadt apró szemeket meg a pici fejet látta, amely egy pillanatra megmerevedett.

— Te is fázol? — kérdezte az öregasszony, s megpróbált felülni az ágyban. Szeretett volna heverészni még egy keveset, de az éhség egyre követelődzőbben jelentkezett. Felkecmergett hát, magára vette a sárga virágos pongyolát, s kiment a folyosóra a tejért, amit a szomszédasszony hordott neki másnaponként. Az üveg alatt egy kockás füzetlapot talált. Ez azt jelentette, hogy holnapután fizetni kell.

— Jól van, no! — zsörtölődött az öregasszony, s a papírt a szemétkosárba dobta. Nem szerette a nyers tejet,

Illusztráció: VALENTOVA KLARA

most mégsem volt kedve felforralni, öntött egy keveset egy pohárba, s fanyalogva kiitta. Aztán a tükör elé állt, s megigazította ritka, ősz hajót. A szeme lázasan csillogott a sűrű ráncok erdejében. Ez egy kicsit elszomorította.

Az öregasszony jól tudta, hogy az élet véges, de még nem akarta megadni magát. Mindig úgy képzelte el, hogy tavasszal fogják eltemetni.

— A tavaszi bánat nem tart soká — mondta tükörképének vigasztalóan, s az unokája jutott az eszébe.

— A gyerekek! — kiáltott fel váratlanul, s az ablakhoz sietett. A szíve hevesen dobogott, de hogy a frissen hullott hóban nem látszottak még a pici lábnyomok, az öregasszony lassan megnyugodott.

Az óvodások szoktak ilyen időtájt elsétálni az ablak alatt. Fél tíz körül ér ide a két csitri lány velük. Kis időre szabadon engedik őket a magas fák közé, a város szívébe ékelődött pici parkba, de az ablak alatt még szép

sorban, egymás kezét fogva sétálnak el. Ilyenkor oz öregasszony az obiokba könyököl, és sóvárogva nézi a kicsinyeket.

— Az ott az első sorban a megszólalásig olyan mint oz unokám — mondogatja csak úgy magának. — Jankó! Drága kisfiam! — integet lelkesen, s boldog, ho o gyerekek visszaintenek.

— A szeme barna, a haja meg lenszőke — suttogja ótszellemülten, mikor a gyerekek befordulnak a gyepre.

Az öregasszony úgy őrizte meg emlékezetében az egyetlen unokáját, ahogy utoljára látta. Jankó óvodás volt, amikor a lánya meg a veje disszidáltok.

Egy ideig még remélte, hogy történik valami, de ma már biztosan tudja; nincsenek csodák.

— Meglátja, jobb lesz így — nyugtatta meg a lánya az első álmatlan éjszaka után. — Nem megyünk a világ végére, ha úgy gondolja majd, akármikor utánunk jöhet.

Aztán eladták a kertes családi házat a város szélén, s itt béreltek neki egy penészes, ódon kamrát. A kedvenc holmijai közül csak a faliórát, egy faragott ágyat meg egy szekrényt hozhatott magával.

— Hol kószálnak ezek a gyerekek?

— csöppent vissza oz öregasszony szomorú emlékeiből a mába. Csontos karja fájni kezdett a könyököléstől, de nem mozdult. Lánya legutóbbi levele jutott az eszébe.

„Jankót meg sem ismerné, édesanyám, ha véletlenül összetalálkoznának. De még beszélni sem tudna vele. Az apja ugyan — most is olyan kemény fejű mint otthon volt — mindig magyarul szól hozzá, de Jankónak több esze van, csak angolul válaszol. János, az a vén szamár, nem akarja belátni, hogy fölöslegesen kínozza a gyereket; ő már az új világ ..."

— Új világ! — motyogta az öregasszony, s elindult, hogy megkeresse a bonbonos dobozt a szekrény aljában. Néhány könnyű boríték lapult a virágos skatulyában. A legfelsőt óvatosan kibontotta, s beleolvasott a levélbe:

— Mi jól vagyunk. Imádkozzon, édesanyám, hogy a jó isten magára is vigyázzon, és őrizze meg épségben... — Az vigyáz — sáhajtott fel az öregasszony, s a szeme megtelt könnyel. — Most mehetek zsebkendőt keresni — mondta nedves hangon, de csak állt. Aztán, mikor már végképp nem látott, szemét pongyolája ujjába törölte, s a levelet visszatette a borítékba.

A fűtőtest enyhén melegíteni kezdett. A hóesés is elállt, s a vadgalambok visszatértek a magas juharfára.

— Igazán jöhetnének már! — türelmetlenkedett az öregasszony. A homloka egyre jobban égett, ezért a hideg ablaküveghez nyomta. Jobb híján az óra ketyegését hallgatta, míg végre az ablak alól apró zajok szűrődtek félig ájult tudatába. Az öregasszony kinyitotta a szemét. Egy fiatal pár andalgott a járdán. A fiúnak táskorádió lógott az oldalán, a lány a havat rugdosta csillogó, fekete csizmájával. Az ablak alatt megálltok, s unottan csókolózni kezdtek. Az öregasszony tekintete találkozott a leányéval. Hosszan, némán nézték egymást.

— Mit bámulsz? — kérdezte a fiú szórakozottan.

— Egy öregasszony van az ablakban

— mondta a lány borzongva.

— Hát aztán? — rántott egyet a fiú a vállán, s kezébe vette a leány arcát, hogy tovább csókolja.

— Ne! — bújt ki a lány a fiú öleléséből, s ismét az ablakra nézett, de már csak egy szürke lehanyatlott fejet látott ott, ahol az imént még az öregasszony szemei világítottak.

— Gyerünk! — kapaszkodott megborzongva a fiú karjába, s kikapcsolta a rádiót.

SZENK SÁNDOR

Öregasszony

AZ ABLAKBAN