A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-05-11 / 15. szám
Költészetünk arcképcsarnoka FRAGMENTUM Csak a szem kőszén-feketéje, ÉNEK Mikor a nyárfák megrezdültek valaki meglopta a csendet. lebegő hajfürt Unta a füvek némaságát, homlok nélkül, kövek mogorva hallgatását. egy madár sárga csőre, szárnyhegye mögött Égre nyíló száj, magot zúzó kőmozsár, az ultramarin ég a kezdet örök szimfóniája, anyám kimetszett darabja, tiszta hangja az alkonyaiban, holdkaréj drágaköves, gyűrűs ujja, fületlen^ kancsó fedele, csak ez — semmi több . . . a testet elnyelte a végtelen idő, egy csipetnyi zöld még ott maradi a rétből, a könnyező, szürke falon a gipsz tompa fehérje mit adhat vissza az egészből? II. Rakosgatom emlékeimet, színes dobozokba rakja így kincseit a gyermek. Mit adhatsz vissza? ... a kancsó összetöri, szárad az ecet fa ága, elfut a krupliföld, kövek között a víz, híd árnyéka ráhajol, kishalad húzod a porban, feszül a fekete cérna, pitypang gömböcske robban, útrakel százezer ernyő, sárkányok úsznak az égen, tócsában fürdik a felhő, csikók sörénye, a lányok hajában pántlika kéklik, öregek botja a falnál, padlás fekete hűvöse, foghíjas, szúette létra, békák száradó bőre a kútnál, vályúban pihe-vitorla, kezek nyugalma az asztalon . . . III. Kazlak rőt kontya — alkonyat, álmok, a kerítés tornyain, nem látod már az arcokat, felvillan, mint a gyufa lángja, egy-egy Yégi szó, mozdulat — sercegve hull az éjszakába . . BIBLIOGRAFIA: Három fiatal költő — versek (1954) Tavasz lesz újra kedves — versek (1956) Júdása én nem lehetnék — versek (1959) A kis postás — ifjúsági regény (1967) Földközelben — versek (1965) Laterna magica — versek (1967) Galambok szállnak feketében — válogatott versek (1969) Szekerek balladája — versek (1971) remegő árnya tócsatükörben, emlék, százszor is visszatérő dallam, balladák világa, Göndör Sándor véres gyolcsinge, kivárt tulipán, galambok tátott csőre, szegények küszöbön síró csecsemője, ének — vélem egy idős, értem születő .. Mikor a nyárfák ... Mikor a füvek . ?. Mikor a kövek... Mikor a csecsemő ... Akkor született e torkot feszítő, gerincet bizsergető ősi ének, kertek bazsalikomé, utak porcfüve kísérte, hamubasült pogácsa mellé tarisznyámba dugta a néhai idő, hordom magammal, s ha borivó barátok asztalához ülök, az ének madara emlék-pályán kering egyre csak felettünk . . . REQUIEM Majd ha a folyók megállnak félúton, a források szája kiapad, és a fák csak úgy állnak egyszálmagukban — meztelen; kemény sziklák simák a fájdalomtól, csillagok égnek fénytelen. Majd ha a hangyák aludni térnek, bogarak szárnya leszakad, füvek a földre térdepelnek, kapufélfából vér fakad; virágot hajt csontnyelvű késem, s fejem felett a holdvilág — vörös arccal az égi réten — keresi tékozló fiát. KÖLTÉSZET Ha c versek megmaradnak talán a lényeg marad meg. (Szerb Antal) Versek: sötét éjszakák töprengő fájdalma, borzongó testem, sziliem botló verése, teremtés gyönyöre, az újraélés pillanata. Orfeuszként bolyongani a világ útjain, hinni a ritmus mágikus erejében, kitörni a körből, elhagyni a Szférák zenéjét, csillagokig száguldani, árva rakétán súlytalanul, de visszatérni újra — várnak az elhagyott állomások, ágon hintázó madár füttyszava szólít, elvarázsolt őzek isznak poharamból, kenyérként tördelem a verset, vegyétek, szelíd vadjai az erdőknek, mezőknek. OZSVALD ÁRPÁD (1932) A „Három fiatal költő" egyik legjelentősebb lírikusa, Ozsvald Árpád, már az indulásnál bizonyította költői értékeit. Költészetének fontosságára vall, hogy a kritika Fábrytól Zalabai Zsigmondig egyöntetűen elismeréssel adózik tehetségének s minden nemzedék megtalálja benne a saját esztétikája számára fontos pozitívumokat. íme, néhány vélemény Ozsvald költészetéről: „Ozsvald verse az adekvát egyszerűség maradéktalansága. Az egyszerűséget nem lehet akarni, erőszakolni, affektálni ... Verseinek majd egynegyede rövid, négysoros egész. Szentencia vagy epigramma. A legnehezebb műfaj, mert a rövid versnek nagy a mondanivalója" — írja róla Fábry. „Ozsvald költészetét — rögtön az indulástól számítva — figyelemre méltó műgond, formai igényesség jellemzi. Ez a fiatal költő — általános magyar viszonylatban és egész csehszlovák vonatkozásban egyaránt — azok közé a kivételnek számító induló poéták közé tartozik, akik alkotó munkájukban kezdő létükre sem éltek könnyítésekkel. „Ozsvald költői valóságának igaz volta fogalmainál kezdődik. Szókészlete, képei, absztrakciói autentikusak, átéltek és pontosak, a fizikai valósághoz viszonyítva, melyet megszemélyesítenek. Nem vesz át segédfogalmakat, maga fogalmazza meg a jelenségek lényegét és értékét. Névadó költő, messze áll tőle a fogalmakkal való manipuláció" — jellemzi líráját Duba Gyula a kortárs s a szigorú Tőzsér Árpád szerint. „Legjobb versei tanúsága szerint a gyermekkor és a falu harmóniája után legmegrázóbb belső élménye a végtelenség és külső ihletője a mítosz." — A lírai vallomás hogyanja. 19
