A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-05-11 / 15. szám
"makamáv. TE SZIKJOL — Ez mit jelent? — Én szeretek tanulni. A telepen A telep a Bódva partján van Szepsi és Bodoló között. A hidat most építik, a túlsó partra gyalog kell átmen ni. A szép, tiszta napsütésben János, Vali és a kiváncsi Etel kisérnek apóik, nagyapáik lakóföldjére. Ök mór bent születtek a városban. — Vannak itt ismerőseitek? — Persze, rokonok is — mondja Etel. A bádogtetős viskók között gyerekraj, a házak előtt férfiak, nők ácsorognak. Köszönésemre felemelik a fejüket, s jönnek velünk tovább a házak közé. Perceken belül seregnyi nép között állunk. — Mit hoztál? — Minek jöttél? Egy tucat kérdésre nincs válaszom. Miért is jöttem? Egy tetovált kezű, alacsony fiú áll mellettem; karján végig a bőr alá böködve nevek, képek. De majdnem mindenkinek látni a kezén, karján tetoválást. Egy negyven körüli, szép arcú cigányasszony karján ezt olvasom: Winetu. Tovább megyünk. Az egyik viskó előtt a földön idős férfi ül, kosarat készít hasított bükkfából. — Megengedi, hogy lefényképezzem? — Meg én — mondja. — Mire lesz a kosár? — Eladni. — Minket is fényképezzen le — áll elém egy pirosruhás, maszatos kislány. Az egyik cigányosztályban Mit tudunk o cigányokról? Gyerekkori emlékeimből ide idézve, magam előtt látom a teknővájó, üstfoltozó cigánysereget, a girhes lovak vontatta karaván vonulását, a sátorverésüket a peresi kútnál, s ^jrvénytevésükről ismerek egy mesét, ha ugyan mese, amely szerint a hűtlen cigányasszonyt a tűz mellé fqjdették, ahol az ura körültáncolta, s csizmája sarkantyúját az asszony fejébe vág ta . . . Rémhistóriákról, rablásokról, gyilkolásokról szóló igaz és kitalált mendemondák kisérték végig Európán ezt o saját törvényei szerint élő népet. De mit mond róluk a tudomány, a történelem? Honnan kerültek ide, milyen a nyelvük, milyen a kultúrájuk? Miért nem tudnak évszázadok óta beilleszkedni a társadalmakba? Kérdés kérdést szül. Választ adni a kérdésekre azonban igen nehéz. Persze ma már azért úgy-ahogy ismerjük eredetüket, elterjedésüket, nyelvüket s a kultúrájukat is. A róluk szóló irodalomból kitűnik, hogy Európában a XI. században jelentek meg, s a korábbi, Egyiptomból való származtatásukkal szemben tudjuk, hogy Indiából jöttek. A régi Ma gyarország területén, tehát a mi tájainkon is, a XV. század elején tűnnek fel. Csehszlovákiában jelenleg 300 000 cigány él. Jiri Lipa négy nyelvjárás szerint csoportosítja őket: 1. cseh; 2. magyar; 3. román; és 4. német. A cseh és román nyelvjárások a vlacii dialektust, a német a szintit, a magyar a kárpátit (romungro) dialektust beszéli. Itt Kelet-szlovákiában főleg a magyar, azaz a romungro csoport van többségben, azzal a változással, hogy egy részük átveszi az anyanyelve mellé a korábbi magyar nyelv helyett a szlovákot. Csak az összehasonlítás és az érdekesség kedvéért ide írom, hogy Európában melyik országban vannak még jelentősebb csoportjaik: Jugoszláviában 616 000, Franciaországban 200 000. Magyarországon mintegy 3—400 000, a Szovjetunióban 135 ezer stb. Nálunk a felszabadulás óta renge teg anyagi és szellemi erőt fordított kormányzatunk arra, hogy a cigányságot a szocialista társadalom adta lehetőségek által kiemelje évszázados elmaradottságából, nyomorából. Sok mindent sikerült megoldani, de maradt még legalább annyi megoldatlan feladat és tennivaló, mint ami már megváláséit. „Nakamáv“ és „makamáv" Szepsiben az alapiskolában öt nyolcadikos cigány-diákkal ismerkedem. Mikor elmondom, hogy miről szeretnék beszélgetni velük, az egyik nyurga, zöldnadrágos lány feláll. — Engem ebből hagyjon ki — mondja és kimegy a laborból. Négyen maradnak. Három lány s egy fiú. Név szerint Horváth Etel, Funti Valéria, Ryba Éva és Horváth János. — Hogyan mondjátok ti azt, hogy: hogy vagy? — kérdem tőlük. — Szorszol — mondja Etel. — Akkor hát: szorszol? Ram néz, majd elneveti magát. — A, minden hogyan. — Milyen volt a félévi bizonyítványod? — Nem osztályoztak. — Miért? — Három hónapig nem jártam iskolába. — Beteg voltál? — Nem. Csak nem volt kedvem. — Szeretsz tanulni? — Hát. . . Nakamáv te szikjol . . . — Ez mit jelent? — Nem szeretek tanulni. — Mi szeretnél lenni? — Fodrász, vagy varrónő. Funti Vali alacsony, vilógosbőrű lány, azt, hogy mi lesz, ha befejezi a nyolcadikat, nem tudom belőle kihúzni. Éva se igen beszél, csupán azt árulja el, hogy édesapja Mecenzéfen, édesanyja pedig a Vasműben dolgozik, s hogy heten vannak testvérek. Horváth János kérdéseimre határozott válaszokat ad. — A kilencedikbe már nem mehetek, mert tizenöt éves leszek. Beiratkoztam Mecenzéfre az inasiskolába. Mezőgazdasági gépszerelő leszek, s ha végzek, a traktorállomásra megyek dolgozni. — Mi a kedvenc tantárgyad? — Éredekei a matematika, meg aztán tanulok szlovákul. Azt gondolom, ez kell. — Olvastok-e néha? — Meséket — mondják szinte egyszerre mind a hárman. — Délután kimegyek a telepre. Elkísértek? — Hál persze — mondják, s indulnak vissza az osztályba. De mielőtt magamra maradnék, Horváth Jani visszafordul és megszólal cí gányul: — Makamáv te szikjol — mondja. Etel, Vali, Éva és János —Hány éves vagy? — kérdem tőle.- Tíz .. . tizenhárom . . . — Jársz iskolába? —- Néha. A fél telep ott áll szemben a fényképezőgép lencséjével. Maszatos, roszszultáplált gyérekek, pucérok, koszosak. Mielőtt eljöttem volna ide közéjük, elolvastam minden, számomra hozzáférhető írást a cigányokról. Vekerdi József egyik cikkében ezt találtam: „Ha cigány nyelvű könyvkiadásra és rádióadásra nincs is szükség, de külön cigány kollégiumokra és napközi otthonokra, vagy iskolai osztályokra igen, mert a hagyományos cigány családi környezetből jövő gyermekek kép-6
