A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-05-11 / 15. szám
Készül a kosár Funtiné □ kis Milánnal telenek lépést tartani a velük egykorú nem cigány tanulókkal." Ezt a megállapítást saját tapasztalataimmal csak megerősíthetem. Itt ez a telep a százados elmaradottságot és életmódot konzerválja, s azokat se engedi el egykönnyen, akik menni akarnának. Csakhogy ezzel az „akarással" is baj van még. Mert a gyerekeket sincs aki küldje az iskolába. Pedig az innen ki, vagy elvezető egyetlen út az iskolán keresztül visz; a műveltségi minimum, az írás-olvasás elsajátításán keresztül. Visszafelé, indulva a városba, csak az a gondolat nyugtat meg valamelyest, hogy a faluvégeken, folyópartoA Horváth-család kon egyre kevesebb ilyen telepet látni. S még az, hogy ez a három gyerek, aki itt jön mellettem, már más szemmel nézi ezeket a viskókat. S másként is gondolkodnak. — Nem jó itt élni — mondja Hor/áth Jani, mikor átmegyünk a félig - (ész Bódva-hídon. Ebben egyetértünk. Funtiék és Horváthék Funti Andrásékhoz megyünk először. Valinak csak az édesanyját találjuk odahaza, anyasági szadságon van. Szoba-konyhás lakásban laknak. A kis Milán az ötödik gyerek a családban. A szobában rend van, sok a csecsebecse. — Ezt a házat tizenhárom ezer Koronáért vettük — mondja Funti Andrásné. — Úgy tudom, kőművesek mellett dolgozott, segédmunkásként. — Igen, hét évig. — Mennyit keresett? — Ezerkettőt, ezerhármat. — A férjének jobb o fizetése? — Jobb, ő megkeresi a 2500 koronát is. Ehhez jön még a családipótlék. — Heten vannak, sok mindenre kell a pénz. Hogyan jönnek ki most a férje fizetéséből és az anyagsági segélyből? — Ki lehet jönni, csak be kell osztani. Ahogy látom, Funtiék jól osztják be a keresetüket. A szobában tévé, hűt tőszekrény, rádió, a padlón szőnyeg. — Milyen nyelven beszélnek itthon* — Leginkább cigányul. — Dalolni, táncolni szoktak-e? — Ajaj, de még mennyit — mondja nevetve Funtiné. — Voltunk a táborban. Vissza menne? — Soha! Amikor elbúcsúzunk, még mindig ez a kemény „soha!" viszhangzik bennem. Horváth Andrásék alig egy kőhajitásnyira laknak Funtiéktól. Horváth András az udvaron ül egy karosszékben, fekete arcát a nap felé tartja. — Gyulladásban van a szemem — mondja — kiírt az orvos. Ok is szoba-konyhás lakásban laknak. Távolról sem nevezhető korszerűnek, de a telepi viskóhoz mérve igen nagy előrehaladásnak számít. — Merre dolgozik mostanában? — Kőművesek mellett dolgozom, segédmunkásként már tizenhat éve. Bejártam velük az egész környéket. Az asszony is mindig velem együtt dolgozott. — Hány családjuk von? — Nyolc, de a legidősebb lányom már férjnél van. Látja, így kilencen élünk ebben a házban. — Mikor hagyta ott a telepet? — Tizenhét esztendeje. Én még ott születtem. — Mostanában építenek háztömböket a cigányok számára itt a városban, oda elmenne lakni? — Blokházba? Cigányok közé? Soha! De kellene egy másik ház, kerttel. — Ételtől tudom, hogy négy gyerekük jár iskolába. Mi lesz belőlük? — Amihez kedvük van. — S mihez van kedvük? — Tőlük kérdezze. A járható út Ahhoz, hogy a hagyományos környezetükből kiváltva a cigányok elérhessék azt az életrendet, amelyet társadalmunk biztosítani kíván számukra az iskolán keresztül vezet az út; az alapműveltség elterjedésén, a szemlélet átalakításán. Ezt a célt szolgálják Szepsiben azok az intézkedések, amelyeket a JNB iskolaügyi szakosztálya és a HNB hozott. Az elmúlt években hat cigányosztályt létesítettek, amelyekbe összesen 154 cigányszármazasú diák jár. Itt külön foglalkoznak velük, sajátos tanterv alapján, s már mutatkoznak az eredmények is. Persze, igen magas a hiányzók átlagszáma. Ennek ellenére ezekben a külön osztályokban a korábbiakhoz mérten jelentős az előrehaladás. A cigánylakosággal kapcsolatos gondok azonban nem csupán az iskola, s az oktatás viszonylatában léteznek. A leinőtt cigányság társadalmi haladását is segítenni kell. Az ezzel összefüggő kérdésekről a szepsi HNB elnökével, Tamás Lászlóval beszélgettem. — Több, min 600 cigányszármazású polgár él Szepsiben — mondja. — A városban 25, a telepen pedig 43 család. összesen 249 a gyerekek száma, ezekből 159 az iskolaköteles; 84 felnőtt van munkaviszonyban, 63-an nem dolgoznak, vagy csak időnként kerülnek munkaviszonyba. — Jártam a telepen. Nagyon fontos volna jobb körülményeket teremteni az ottaniak számára. — Megpróbáltuk, de rvem olyan egyszerű ez a dolog. Felépítettünk két hat lakásos háztömböt, igazán szép iakások voltak. De csak voltak. Ma mór aligha lehetne valakinek odaadni .. . — Mit gondol, mi lehet ennek az nka? — Nem érzik jól magukat bennük. Azt se szeretik, hogy sok család van együtt, nem férnek meg egymással. Most azzál kísérletezünk, hogy családi házakat igyekszünk építeni, oly módon, hogy ők is hozzájáruljanak, de ez egyelőre még csak terv. — Vannak-e kihágások? — Vannak. Törvénysértések, kihágások, s a bűnözés is elég gyakori. Tavaly gyilkosság is történt. — A HNB hogyan segít, hogyan segíthet a cigánylakosság társadalmi és kulturális színvonalának az emelésén? S vannak-e eredmények ezen a téren? — Sok eredményről nem tudok beszámolni, de azért néhány alapvető dolgot sikerült megoldanunk. Elsősorban is a gyerekek iskolalátogatása, a külön osztályok sokat jelentenek. A felnőttekkel már más a helyzet, de az ö számukra is rendszeresen rendezünk tanfolyamokat. Sajnos nem nagy a látogatottság. — Mit tart a legfontosabb feladatnak? — A lakáskérdés megoldását. Kidolgoztunk egy bosszútávú fejlesztési tervet ezzel kapcsolatban, s ha azt a felsőbb szerveink jóvá hagyták, belátható időn belül felszámoljuk a telepet. Társadalmunk a lehetőségekhez mérten, sőt néha azon túl is, mindent elkövet annak érdekében, hogy a cigányságot kiemelje évszázados elmaradottságából. De az nem megy máról-holnapra. A telepek törvényei még élnek, és kötik a cigányokat. És még sok közös munkára lesz szükség ahhoz, hogy a „nakomáv te szikjol" helyett azt halljuk tőlük hogy; „ma-kamáv te szikjol . . GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) 7