A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-05-04 / 14. szám
cLegenda a paprikásról TERSÁNSZKY J. JENŐ d*' Gazsi végleg elesett a nyúlpaprikástól! Gazsinak I ez nagyon zokon esett. Igaz. hogy azontúl rendesen megkapta a tányér levesét, vastag ételmaradékát, ezt és amazt a mezőőrnétól. De a nyúlpecsenye, amit ő szállított a házhoz, mindig visszasajgó keserűsége maradt Gazsi begyének. Elmúlt a tél lassacskán. Gazsi beállott hivatalába, a község kondása mellé. A mezőőréktől nyári szállásra, egy faluvégi csőszkunyhóba költözött át Gazsi. De ha egy kis ideje maradt a kondától az álmodozásra Gazsinak, akkor mindig eszébe jutott a mezőőrék nyúlpaprikása. Annál is inkább vegzálta Gazsit ez a fránya nyúlpaprikás, mert ki se beszélhette senkinek a felőle való búját. A mezőőrék természetesen istenbizonnyal fogadtatták Gazsival, soha senkinek el nem árulja egy szóval sem, hogy nyulat hozott a házhoz a körvadászat után. És Gazsi jellem volt. Nem fecsegett. Ellenben álmodozásaiban Gazsi mégis bizonyos megtorlást látott jogosnak a mezőőrékkel szemben. Mégpedig mit? Naiv képzeletével Gazsi okvetlen föltette azt, hogy a következő télelei körvadászaton pontosan megtörténik az, ami már egyszer. Nem vette azt Gazsi észbe, hogy a kocsis nem fogja még egyszer eldugni más számára a zsákmányát, ha előbb elcsaklizták az orra elől. Föltéve, hogy újra ugyanaz a kocsis jön. Nem vette észbe Gazsi, hogy a mezőőrnek is van annyi sütnivalója, hogy a tavalyi vadászatra emlékezve, átcserkészi majd most a határt a dugacs nyulakért ő maga. Nem veszi igénybe Gazsit ennél! Hiába! Gazsi mégis ragaszkodott álmához, hogy az urak körvadászata után ő leli meg újfent a sok nyúlpecsenyét a hókupacok alatt. És akkor Gazsi álmának záradéka mindig ugyanaz volt. De bizony! Ha majd fölviszi a mezőőréknek a nyulakat, kiköti erősen, föltétien kiköti, hogy okvetlen adjanak neki is a mezőőrék a nyúlpaprikásból! De bizony! Aj! Be finom-finom étek is lehet egy ilyen nyúlpaprikás. Már a párája is milyen andalító! Hát még az íze? Nos, elteltek a nyári hónapok is. Jött az őszi lucsok, dér, amikor már a konda jár ki. És a mezőőrné sem főzhet többé a nyári konyhában, ne hogy megnáthásodjék. így következett el az a délután, amikor megeredt a hó, és hullotthullott bele a késő éjszakába. Másnap természetesen a mezőőr megkapta az értesítést a községházán keresztül a banktól, hogy az urak megérkeznek délben a vadászatra! Persze hogy Gazsi is megtudta a hirt. De, sajnos, Gazsinak az öröm helyett kétségbeesést hozott csak ez a hír. Szegény Gazsi előző nap fát vágott a tanítónál. És estefelé egy ronda dücskő olyan szerencsétlenül esett rá Gazsi rongyokba burkolt lábára, hogy csúnya horzsolást ejtett rajta. Talán a lábujja egy-két porcogóját is eltörte az az átkozott dücskő. Mert Gazsi iszonyatosan szenvedett. Egész éjjel álmatlan hánykódott Gazsi ezzel a nyomorult sérüléssel. Ezt doktorozta, mosogatta, kötözgette sziszegve. De nemhogy javult volna, hanem egyre veszedelmesebb, ocsmányabb lett ez a sérülés Gazsi lábán. Dagadni már rég megdagadt. így igaz, a kegyetlen, hasogató fájdalom szűnt Gazsi lábfején. De viszont mozdulni alig tudott másnap reggelre ezzel a lábával. Ekkor értesült Gazsi, a nyári konyhában gunnyasztva reggel, a mezőőr kisfiától, hogy: jönnek az urak vadászni! Ilyen keserves, kegyetlen csapást!... Hát kékre-zöldre duzzadt lábával hogy menjen le majd Gazsi a körvadászat után döglött nyúlra cserkészni? Hogyan? De ez már igy jött össze, sajna!... Dél felé a fél falu künn tapogott a Nyúlás dűlő felöli faluvégen, hogy lássa az urak körvadászatát. Már meg is indultak a Nyúlás dűlőn, mint rendesen, az urak, óriási ritka körben kezdve, és egyre szűkítve a kört. Már durrogott itt-ott a puska a lélekveszve iramodó tapsifülesekre. És mulatott a falusi közönség. Pompásan lehetett látni a dombtetőről, el a tágas völgyön, a fehér havon, nemcsak az apró vadászfigurákat, de a körből kiiramodó, pici állatokat is, amint hirtelen bukfencet vetnek, és pici, mozdulatlan ponttá válnak a fehérségen. Gazsi mit művelt ezalatt? Gazsi attól, fogva, hogy a mezőőr kisfia értesítette őt a körvadászatról, azzal bajmolódott, hogy bármi áron, de olyan elfogadható bóbába csomagolja beteg lábát, amiben a hidegtől és ütődéstől megvédi. Mert Gazsi elhatározta, hogy fájós lábban is bizony lemegy martalóckodni a körvadászat csataterére. Vett tehát Gazsi cafatos, lyukas lópokróc-maradékot, és tekerte, tekerte körül fájós lábát, nagy ügyelve. Ezzel kínlódott Gazsi egész délelőtt. Minden spárgavéget összeszedett lakásában, hogy a pokrócot megfelelően lábafejére hurkolja. Hol vágott a madzag, hol túl laza volt. Szörnyű üggyel-bajjal járt ez a ténykedés. Na de végre valahogy mégis sikerült. Éppen nagyban hallott már a vadászathoz gyülekező kiváncsi falusiak zenebonája a domb fokáról a nyári konyhába Gazsihoz, mikor befejezte lábán bóbáját. Hát Gazsi fogta magát és feltápászkodott, hogy kimenjen ő is milátni, a falubeliek közé. Nagyszerű! Ha fájós lába felőli markába botot vett Gazsi, sántikálva, vánszorogva, de elboldogult rossz lábán. Már ott is állt Gazsi a falubeli nép között. A falubelieknek, akár valami népünnepély idején, széles jókedve kerekedett. A vadászat szinte már nem is érdekelt senkit. Alig mutogattak néhányan le a Nyúlás dűlőre a domb fokáról rája. Ellenben elkezdtek hógolyóval csatázni. Legények, lányok hangos viháncban estek egymásnak. De vén parasztok, öreg nézők is ott csapkodták egymás nyakába a havat a ragadós hancúrozásban. Másutt hóembert emeltek, azt bombázták. A domb meredekebbjén pedig szánkók siklottak le, nagy visongatás közepett. E között a vidám hajcihő között ténfergett Gazsi. Komoran bizony, nagyon komoran. Fájós lába nem jól viselkedett Gazsinak a bólában. Észlelnie kellett, hogy túl hosszú utat bizony nem nagyon bírhat ki ilyen sántán. A kötés nem szuperált tökéletesen. Hamar lazult, és eltolódással fenyegetett minden lépésnél. Utoljára is rohanó, hógolyózó csapat lány és legény útjába keveredett Gazsi. Meglökdösték, ledöntötték béna lábával Gazsit a hóba. Egy cefre keresztülesett pláne Gazsin, és irtózatosan belerúgott fájós lábába. És még ö szidta Gazsit: mit lábatlankodik a játszó fiatalok útjában ?! Nem haragudott Gazsi ezért! Igazat adott ennek a leánynak is. Fiatalok, mulatnak! Csak magára haragudott Gazsi, hogy: minek ődöng idekinn szükségtelen? Erejét fogyasztja! Kockára teszi még jobban esti útját! Ügy a! Gazsi még mindig nem mondott le arról, hogy a vadászat után nyulászni megy. Még visszabicegett a mezőőrék nyári konyhájába Gazsi, pontos programot állított össze magának, mit tesz. Először is pihenhet egy nagyot a vadászat végéig még. Ugyancsak megdoktorozhatja újra lábát, és kijavíthatja a kötés hibáit. Botot készít mankóján kívül még egyet, a nyulaknak, mint ahogy tavaly hozta őket vállán. És még ... Úristen! Csak most az egyszer, csak ezen az egy délutánon ne hagyjál cserben! Nagy-erős fohászkodásokat eregetett Gazsi az üres, zordon téli égnek, mialatt visszavonult odvába, és ottan fáradhatatlan fogott munkába a lábával és egyebekkel. A baj csak az volt, hogy Gazsi az éjjeli álmatlanságtól, fájdalomtól, szorongástól mind nagyobb bágyadtságot kezdett magán észlelni. Hiába lelkezte magát Gazsi a nyúlpaprikásról való édes ábrándjaival. Tagjaiba furcsa bizsergés állt be. Szeme különös káprázásban meredezett el. Odadőlni vackára és aludni! Ezt a vágyat ordította Gazsira minden porcikája. Felrázta magát Gazsi ebből az ernyedtségből!... Hiszen már délutánra hajlik! Elaludhat ja a nyulászatot. Nem lehet, nem szabad elszunnyadnia! Igen ám! De a lankadás, mint az ár a fuldoklót, ellenállhatatlan sodorta magába Gazsit. Gazsi egyszerre csak havas mező közepén állott, és a fehér mezőn mindenféle vérfoltok tarkállottak, mint valami piros virágok ... Minden vérfoltnak fekete magot kellett volna tartalmaznia, egy lelőtt és hóba dugott nyulat... De Gazsi hiába ment oda minden vérfolthoz, hiába rúgta szét a havat... semmit se talált, csak üres vérfoltot, üres havat... Úristen! Elhagytál! Ügy tetszett Gazsinak, szürke, piszkos köd gomolyog a mezőn körös-körül, és abban vad, ravasz, gonosz alakok settengenek. Ezek ugranak elő, hogy a nyulat, a magot kilopják a vérfoltból... Ahol ugrott elő egy! Most egy másik... Mindig akkor, amikor Gazsi egy piros folt felé tartana, előugrik a kaján nyúltolvaj... Ha talán sietne, ha talán megelőzhetné Gazsi, akkor sikerülne neki kaparintani meg a nyulat a tolvaj elől. Mert teméntelen magvat rejtő vérfolt piroslik még a havon, egész az ég aljáig. (Folytatjuk) A. Zalay illusztrációja m
