A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-04-13 / 12. szám
Legenda a nyúl paprikásról TERSANSZKY J. JENŐ JM — Rendben van! Megpróbálni lom neked kérencsélni, és ha kapok, akkor hozok! — fogadf 0 ta meg a mezőőr. És ezzel a vita le is zárult közte és erélyes neje között. De a mezőőr előérzete valahogy roszszat jósolt már eleve ezzel a nyúlpecsenyével erre a napra. Csakhogy a helyzet az volt, hogy ez a nyúlügy kényes és keserves ügy volt már régen a mezőőréknél. Mielőtt a bank nem bérelte a vadászterületet, persze hogy lepukkingatott eleget a mezőőr a gróf vadállományából. A bank azonban olyan feneszigorúan kezelte a bérletet, hogy magát a mezőőrt is besúgókkal figyeltette a faluból. És a szegődtetése első hónapjában kis híja, hogy a mezőőrnek az állásába nem került egy-két lepuskázott tapsilüles. Azóta a mezőőr kegyetlen szigorú lett minden lesipuskással szemben. ElsRIorban saját magához is. Hát egyszóval nem volt olyan egyszerű a mezőőrnek nyulat kérni a bankosok zsákmányából, és az eszükbe juttatni, hogy szívesen fogyaszt a szegény mezőőr is a vadászterület futkosó pecsenyéjéből. Onnan látni éppen, mekkora befolyása volt feleségének a mezőőr akaratára, hogy a mezőőr még az óvatosság ellenére is teljesítette felesége kívánságát. De ez mind kitűnik talán a megindult családi zenebona folyamán. Mikor a mezőőr belépett a házba, jól látta, hogy felesége szeme a táskáját firtatja, és a bekecsét fürkészi: rejthet-e az paprikásnak való nyulat? És felesége képe rögtön vésztjóslóra változik. Mert észlete nem volt igenlő a nyulat illetőleg. A mezőőr zavartan, ügyefogyottan bosszúságot színlelt, és az elhagyott kacorjáról kezdett beszélni. Az asszony félbeszakította nyersen: — De egy nyulat, azt nem hoztál? — Hát mondjam el neked, mi történt? — kezdte a védőbeszédét a mezőőr. — Hogy itt-ott csak a kenyerembe nem került a követelésed, hogy kérencséljek neked? Mondjam el? — Na csak halljam! — felelte a mezőőrné. — Halljam! — Hát tudd meg, mikor már szedtük osszefele ‘a vadat a kocsissal a szekérre, hívat oda engemet fel, és szekáljon, hogy kell vigyáznom a vadászterületre eztán. — Csak azt ne beszéld elfele, amire én vagyok kíváncsi! — vágott ura szavába a mezőőrné. — Kértél nyulat vagy nem kértél? — Hát várj! — folytatta a mezőőr. — Már a végén ideád nekem a markomba a bankigazgató egy forintot. Ezzel törülje ki az én szemem! És még van pofája, hogy jöjjön, és nagy nyájaskodva veregesse a hátamat: na, meg vagyunk egymással elégedve? Hát meg! Én is mondom, csak becsületből, hogy fúljon meg a fukarságán! És erre már rá is nekem a bankigazgató, hogy: azt már szereti hallani! De én akkor azon nyomban, hogy csak neked tegyem meg, azt mondom; csak annyit instállanék, hogy egy-két nyulat én is vihessek haza a családomnak ebből a teméntelen lepukkintgatottból. — Na és erre? Ne nyújtsd már! Mi lett? Halljam! — szakított férje szavába türelmetlen a mezőőrné. — Hát erre csak a képét láttad volna annak! — magyarázta a mezőőr: — Hogy a vadászzsákmányból nekem nyulat? És még egy-kettőt? Kettő-ő-ő-őt? Azt már aztán jól sejtette ő eddig is, hogy jól megy nekem, hogy csak vadhúsra fáj már a fogam. Megjegyzi ő ezt magának. De meg bizony! — Persze, tovább nem tátottád ki a szádat, hogy feleséged is van? — így a mezőőrné. — Nem-e? Ha nem hallgatsz el nyugton! Még azt is odamondtám rögtön: de hiszen, istállóm alássan, a gróf úrék soha öt forintnál kevesebbet nem adtak nekem egy vadászat áldomására, és nem is egyszer vadásztak a méltóságos úrék egy évben. Ezt nem panaszképpen mondom. De hát a lelőtt vadból aztán már nálok én is vihettem el annyit, amennyit akartam. Hát olyan nagy dolog, ha az igazgató úr egy rossz nyúllal megszerzi az egy forint jutalmamat? — Mi válaszolt erre, csak tudjam! — az asszony. — Mit? Azt, hogy: jó barátom, mi nem vagyunk háromezer holdas mágnások, mi szegény magántisztviselők vagyunk, semhogy dobálhassuk a garast, mint a gróf úr, aki csak passzióból vadászik, a birtokán kívül is. Mi a Vadtenyésztő Részvénytársaságnak elszámolással tartozunk minden elejtett nyúlról, és nincsen elajándékozni való vadunk senkinek. Ezt vegye tudomásul barátom, az utolsó darab nyúl felől is. Hogy az közönséges lopás, ha valaki erről a területről vadpecsenyét szerez magának, mint értesültem is a maga üzelmeiről már. De majd ezután teszünk róla. Ne búsuljon! Most pedig elmehet a dolga után! Ehhez mit szólsz? A mezőőr heves előadásával már hajlandó volt azt hinni, hogy diadalmaskodott. De felesége meg sem tántorodott eréllyel felelte: — Rendben van! Ha ismerted ezeket, és tudtad, mit várhatsz tőlük, még mindig megtehetted volna érettem, hogy végy hát pénzért tőlük egy rongy nyulat! — Hát nem tettem meg? — önérzeteskedett a mezőőr: — Hát nem mondottam, inkább megfizetem azt a nyulat, mert feleségem megkívánta? Mit nyertem vele? Azt, hogy azt felelte a bankigazgató rá nekem, hogy: ők nem vadkereskedők, és ha olyan anyagi helyzetben vagyok, hogy a .családomat vadhússal traktálhatom, csak menjek el, kapok nyulat eleget a vadkereskedésben. Olyan mérvű asszonyi vágyakozással szemben, mint a mezőőrnéé volt, önérzet, igazság, okosság, méltányosság, mind vajmi gyönge ellenérvek. A mezőőrné lelki szeme előtt a párolgó nyúlpaprikás káprázott, és úgy érezte, ezer halálnál rosszabb, ha nem ehet ebből az ételből még ma egy falatot. — Na és azt hiszed, ezzel a mosakodással én beérem? — ripakodott rá urára teljes dühvei: — A makutyi beszédeddel lakjam jól? — De hát mit tettem volna neked, ha pénzért nem kaptam tőlük nyulat? Lopjak neked? — Lopjál hát! — kiabálta a mezőőrné. — Sajnálod talán őket. A feleségedért topján bizony, minthogy üres kézzel jössz haza! — És kerüljön a kenyerembe? — ordította vissza a mezőőr. — Hár már nem égettem meg a kezemet egyszer a vadért, hogy csak az imádság tartott meg a területnél az állásomban? Ezt akarod? Ezt? A mezőőrné látta, hogy a vad támadás nem használ, mert csak vad védekezést hív elő urától. És a vitában ura győz, mert több érve van az igaza mellett. A mezőőrné a düh paroxizmusából egyszerre a másik végletbe esett. Atmerifet nélkül síróra váltott át a fúria képe, és összeroskadt az asztal mellett. — Atkozott légy, nyomorult! Te nem tudod, hogy az én állapotomban halálos beteg lehetek, ha nem kerítem meg, amire áhitok. Átkozott légy, lelketlen, gaz disznó. Na, a mezőőrnek nagy kedve támadt azzal felelni feleségének, hogy: ugyan mit tenne minden szegény asszony ura, ha a felesége cseresznyét kívánna meg télen? De a mezőőrnek eszébe jutott első zavara után, hogy felesége rohamaival szemben egyetlen módszer az okos közöny. — Jó, jó, legyen igazad! Legyek átkozott! Én tudom, hogy megtettem, amit lehetett. Ha mégse jó neked, csak bőgj és ordíts! A mezőőr motyogva, dohogva még csak most akasztotta ki nyakából fegyverét, táskáját, és tette helyére. (Folytatjuk) ZALAY ADRIAN illusztrációja 18
