A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1976-03-23 / 10. szám

ÁG ERZSÉBET

Fekete hajú, barna szemű, csinos fiatalasszony. Alig hiszem el, hogy katona fia van. A čalovói (nagymegyeri) kisiskolásokat tanítja. Az indulásról, az első évekről faggatom.

— 1952-ben Martoson kezdtem tanítani. A következő év szeptembere már Pozsony püspökin talált, azután férjhez mentem s két év alatt két fiút szültem. Az ezt követő tíz év máig fájó emlék. Akkoriban Galántán laktunk s Ott sehogy sem sikerült munkahelyhez jutnom. A kislányunk születése után ideköltöztünk Nagymegyerre. Tizenhárom éve tanítom’az itteni első és második osztályosokat.

— Mivel tölti szabad idejét?

Szabad idő? Az mi? — kérdez

vissza játékosan. — Ha nem tanítok és a háziasszonyi teendőimet is elvégeztem, s nem gyakorolok az iskolai énekkarral, akkor a legszívesebben olvasok vagy kézimunkázok. A múlt évig tagja voltam a tanítók énekkarának, és nagy részt vállaltam a CSEMADOK helyi szervezetének munkájából is. Utóbb egészségem s a család érdeke úgy kívánta, hogy erről a két tevékenységről lemondjak.

— Lelkes, az újnak élő, a kollektívába nagyon jól beilleszkedő ember — így nyilatkoztak Ág Erzsébetről kollégái. — Ha valakinek bánata vagy öröme van, hozzá fordul, neki újságolja el. Élénken érdeklődik az új pedagógiai módszerek iránt. Bevezetésüket akkor is vállalja, ha nem kötelező, ha az eredmény mondjuk csak fél év múlva mutatkozik.

OROSZ TIBOR

— Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyet nem kellett unszolni, hogy tanuljon — mondja a somorjai gimnázium igazgatója. — A társadalmi változás adta a lehetőséget, szüleim nyújtották a támaszt. Azt hiszem, mégis, volt osztályfőnökömnek, Marczel Bélának köszönhetem, hogy ezt a hivatást választottam. Szerettük, nagyra becsültük őt. Nemcsak tanárunk, a barátunk is volt. Nekem példaképem. Sajnos én mindössze öt évig voltam osztályfőnök. Pedig akkor kerül a tanár legközelebb a diákjaihoz. Osztályának növendékeit valóban saját gyermekeinek érzi... A katonaévek elteltével, friss diplomával, idegenként jöttem Somorjára. Hamarosan megtudtam, hogy néhány egykori diáktársam is itt tanít. Kedves emberek közé, jó munkaközösségbe kerültem. Koday elvtárs volt abban az időben az iskola igazgatója. Később baráti kapcsolatok épültek ki közöttünk. A város lakóit a CSEMADOK helyi szervezetében végzett kulturális munka terén s persze diákjaim által ismertem meg. Ma úgy érzem, befogadtak, otthonra leltem. A közéleti munkából, tehetségemhez mérten, ma is részt vállalok.

ÓNODY MAGDOLNA

Ónody Magdolna azok közé a pedagógusok közé tartozik, akiket munkájukért az idei pedagógusnap alkalmából kitüntettek. Ónody Magdolna Szolnokon született, ott is érettségizett, s Budapesten szerzett tanári diplomát. Később Ungvárra került tanítónak, majd a felszabadulás után Abarán folytatta pedagógusi pályafutását. A hatvanas évek elején került mostani helyére, Tornára, ahol azóta is tanít. Az életéről, munkájáról beszélgetünk.

— Nehéz és felelőségteljes a pedagógus munkája — mondja. — S

ezt csak az tudja, aki napról napra végzi.

— Mégis, mi a legszebb benne?

— Azt tartom a legszebbnek, ha sikerül a gyerekeket munkaszerető, becsületes embereknek nevelnem. x

— Mi a legnehezebb ebben a munkában ?

— Pontosan ez. Ilyenekké nevelni gyermekeinket.

— Nemsokára nyugdíjba megy. Milyen érzés elbúcsúzni a hivatástól, a pályától?

— Míg távol voltam a nyugdíjkorhatártól, azt hittem, olyan lesz majd a nyugállomány, mint egy hosszú- Kosszú vakáció. Most meg, hogy már valóban búcsúznom kell a pályától, egy kicsit félek... Ami vigasztaló, hogy talán egy osztályban továbbra is megtarthatom magamnak a fizikát. Persze, ez még nem biztos. Jó lenne, ha így lenne!

Önody Magdolna, a példás tanító „hosszú vakációra“ készül. A nyugalombavonulás, s a kitüntetés alkalmából jó egészséget és kellemes vakációzást kívánunk neki.

BENKOVICS LÁSZLÓ

Benkovics Lászlónak, a Horný Bar-i (felbári) iskola igazgatójának szerkesztőségünk már tavaly gratulált példás tanító kitüntetéshez, a kitüntetés azonban akkor valami miatt elmaradt. Az idén újra javasolták őt az említett kitüntetésre, reméljük ez alkalommal meg is kapja.

Az igazgatói irodában beszélgetek vele. Az első benyomásom az, hogy egy komoly férfival ülök szemben. Nemcsak azért érzem ezt, mert komoly az arca, a tekintete, mert csak ritkán mosolyog: egész lényéből megfontoltság, komolyság sugárzik. A jó iskolaigazgatót mindig is ilyennek

ismertem. Remélem nem felületesen ítélem meg őt.

1937. március 22-én született Bodakon. (Ma már ez is Felbárhoz tartozik). Édesapja kőműves volt, ma nyugdíjas, édesanyja háztartásbeli.) Alapiskoláit Felbáron végezte, a pedagógiai gimnáziumot Bratislavában. Ott érettségizett 1956-ban.

Tanítói pályafutását Nagycétényben kezdte, ott tanított 1960-ig, de közben a katonai szolgálatot is letol tötte.Utána megnősült, majd feleségével együtt, aki szintén tanítónő, Csifárra került. Egészen 1970-ig tanítottak e Zobor alatti községben. Ekkor lett a felbári iskolaigazgatója.

De közben a szülei segítségével Somorján épített egy szép családi házat, ma már ott laknak, onnan járnak kocsival vagy autóbusszal a felbári iskolába. Van egy 14 éves fiúk, és egy 13 éves kislányuk.

Az iskolában az igazgatóval együtt húsz pedagógus működik — 290 tanulójuk van. A tantestület jó, összeforrott, igazi kis kollektíva. A tanítók képesítése megfelel a követelményeknek.

Évente 30—40 tanuló végzi el a kilencedik osztályt. Középiskolába mintegy 40 százalékuk jelentkezik, a többiek különféle szakmunkásképző iskolákba.

Ebben az iskolaévben 31 kilencedikesük van. 11-en szakközépiskolába, 2-en gimnáziumba jelentkeztek.

Az igazgató bízik abban, hogy a gyerekek pályaválasztása az idén is éppoly sikeres lesz, mint az előző években volt, azaz mindnyájan oda kerülnek, ahova szeretnének, ahol tehetségük és hajlamuk alapján leginkább megfelelnek.

Szerkesztőségünk pedig abban bízik, hogy az idén nemhiába gratulál Benkovics László példás tanítónak . . . !

13