A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-03-16 / 9. szám
AHOJ, ROBERTE! Robert Svoboda elsőéves egyetemista, magyar—német szakos hallgató, Prágában találkoztam vele a Károly Egyetem bölcsészkarának magyar tanszékén. Magyarul beszélgettünk. Pontosabban: én kérdeztem, ő meg válaszolgatott. Kiejtésén alig érződött, hogy anyanyelve cseh. Mondatai, választékos kifejezései alapján úgy tűnt, már régen tanulja a magyar nyelvet és gyakran megfordul magyarok között is. Nagy volt a méglepetésem (bevallom: el sem akartam hinni), amikor kiderült, hogy két és fél éve tanulja nyelvünket, s bár több alkt lorrvnal is járt már Magyarországon, az az idő, amit magyarok között eltöltött, alig több négy hónapnál. — Mi késztetett arra, hogy elkezdj magyarul tanulni? — kérdeztem, s közben már magamban fogalmaztam is a választ: magyar volt a nagymamám; megismerkedtem egy magyar kislánnyal. Rendszerint ezek az indító okok, Robert azonban nem ezt felelte. — Az úgy volt — kezdte —, hogy amikor először Budapesten jártam, még tízig sem tudtam számolni magyarul, és ez eléggé bosszantott. Németül és mutogatással értettem meg magam, még szerencse, hogy a pestieknek nagy a fantáziájuk. Már akkor elhatároztam, hogy megtanulok magyarul. Nyelvkönyvet és szótárat vettem. Megkértem magyar barátaimat, hogy ne németül vagy oroszul, hanem magyarul beszéljenek velem, és persze folyton érdeklődtem: ez micsoda, azt hogy mondjátok? A válasz valahogy nem elégített ki. Elvégre mégiscsak szokatlan, hogy valaki csak azért, mert nem értik meg, elkezd egy nyelvet tanulni. Biztosan volt más oka is, gondoltam magamban, csak nem mondta. Rákérdeztem tehát a nagymamájára. — Nem, nem, a nagymamám nem volt magyar, s ha jól tudom, a rokonságban sem volt senkinek köze a magyarokhoz. Egykét német akadt, de magyarokról nem hallottam. — És magyar ismerősök, barátok, vagy egy kislány? ... — hajtogattam a magomét. — Nagyapámnak, aki filozófus, bizonyára voltak ismerősei. Azt hiszem, egyszer említette is, hogy találkozott Lukács Györggyel. Nekem személy szerint egy magyar ismerősöm sem volt addig, amíg el nem jutottam Pestre. — Mit szóltak magyarországi barátaid ahhoz, hogy egy prágai cseh fiatalember magyarul szeretne tanulni? — Kezdetben mosolyogtak rajtam. Minek erőlködsz a magyarral, mondogatták, úgyse tudod megtanulni. Ha már, akkor inkább egy világnyelvet... Jól mondom? — Bólintok. — Azzal lehet kezdeni valamit. Csodálkoztam rajtuk. Prágában, azt hiszem, senki nem beszélne le egy külföldit sem arról, hogy csehül kezdjen tanulni. Mondtam is nekik, hogy milyen furcsa a világ. Sok száz éve élünk egymás mellett, mint szomszédok és mégis olyan keveset tudunk a másikról. Főleg azért, mert nem ismerjük egymás nyelvét. Már egyetemista voltam, amikor itt a magyar tanszéken hallottam, hogy Németh Lászlónak ugyanez volt a véleménye. Amikor látták, hogy nem hagyom magamat lebeszélni, igyekeztek segíteni nekem. Folyton magyarul szóltak hozzám, különféle kifejezéseket tanítottak meg velem és mindenhová elvittek Budapesten. Következő magyarországi látogatásom alkalmával már én is magyarul beszélgettem velük, s ezen ugyanúgy csodálkoztak, mint te. — Mit jelentett számodra a magyar kultúrával való találkozás? Nem tűnt idegennek, távolinak? — Idáig még eléggé keveset tudok a magyarokról. De azt mindjárt észrevettem, hogy a magyarok és a csehek sok mindenben hasonlítanak egymásra. Ha csak a két fővárost, Budapestet és Prágát vesszük, már geográfiailag is sok hasonlóságot láthatunk. Igaz persze, hogy ezek külsőségek, és nekem még sok dolgot meg kell ismernem ahhoz, hogy legalább az alapvető dolgokkal tisztában lehessek. Ezért is jelentkeztem magyar szakra az egyetemen. — Mi a terved az egyetem elvégzése után? — Ezen még nem gondolkodtam. Egyébként is van több mint négy évem rá. De azt hiszem, fordítani fogok. — Milyen magyar írók műveit olvastad már? — Eredetiben? — Csehül is, magyarul is. — Jókai, Mikszáth és Kosztolányi néhány regényét csehül olvastam, magyarul csak rövidebb vagy könnyebb írások elolvasására vállalkoztam eddig. Pesten kezembe került a Kortárs, az Új írás, ott olvastam pár elbeszélést. Versekbe is belekezdtem, de ezeket nehezen értettem. Robert Svoboda tanárai a magyar tanszéken tréfásan megjegyezték, hogy számára egészen önálló tantervet kellett kidolgozni. A fentiek utón nem is csodálkozom ezen. Az Óvárosi téren búcsúztunk el egymástól. A régi városháza tornya előtt feszülten várakozó turisták csoportja. Robert megjegyezte: — Én már unom az apostolokat. De a pesti Vidám Parkban akár egy hónapon át is nap mint nap el tudnék szórakozni. — ez — A kaliforniai San Jósé város egyik lakosa elhatározta, hogy az ö Volkswagenja az összes többitől különbözik majd. Úgy látszik, ez sikerült is neki. A szokatlan csipkekarosszéria — mexikói mülakatosok készítették — mindenfelé figyelmet kelt. Egy dániai sajtkészitőnek sikerült ezt a nem mindennapi sajtot elkészitenie. Ezernégyszáz liter tejet használt fel hozzá, s a végén a kocsikerék nagyságú sajt 150 kg súlyú lett. Természetes, hogy fényképen is megörökítette. „Egy kis változatosság sohasem árt." Ennek a jelszónak a jegyében készült — hatalmas szempillák mintájára — ez a csöppet sem szokványos napszemüveg. Alapanyaga finom kartonpapir, s a hozzá adott „használati utasitás" sem valami komplikált: egyszerűen a szemhéjra kell ragasztani. A fotoriporter kitűnő hangulatban találta Pusan koreai kikötőváros halas, kofáit... 23
