A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-03-16 / 9. szám
így gágározta el a mezőőr Gazsinak keserves sérelmeit, egy szuszra. Mert az csak természetes, hogy Gazsitól észrevételt vagy pláne ellenvetést nem várt senki. Gazsi értően bólogatott csupán házigazdája zokszavaira, és szelíd mosolya elfanyarodott a gyalázatos jogtalanságon, ami egy ilyen nagy urat is érhet, mint a mezőőr. Hátra most csak az volt, hogy a mezőőri laknak tartva az országúból, a mezőőr bevonuljon jó meleg lakásába, meleg vacsorája mellé, Gazsi pedig ki az udvar végibe, a maga vackába, ahol a nyári konyha fagyos földjére egy kis pernyehalom volt odahányva, és ezen aludt Gazsi, cafatos, szőre rég elhányt subában. A szél bizony befútta még a havat is a nyári konyha sok hasadékán Gazsira. De hát Gazsi azért jól megvolt itten. Belátta ő maga is, hogy nem kívánhatja az erdőőréktől, hogy az ő meleg konyhájukban hálassák őt, és oda bevigye nekik nyomorúsága mocskát. Odaért tehát Gazsi a mezőőrrel a lak kapujához. A mezőőr ottan egyszerre csak nadrágszíjához kap. Nadrágszíjon lógott, mint a bajonett a katonáknak, kacérja. Szép sárga rézkarikán, szép rézláncon, megrezelt bőrtokban lógott a kacor. De úgy, hogy előre lehetett húzni, és hátra lehetett tolni a szíjon, hogy mindig kézügyben álljon. Mo^t a mezőőr tapintása a kacort nem érezte a szokott helyén. Még egyszer utánatapogatott, hátrább a szíjon, a faránál. Nincs ott sem a kés. — Tyű! A kirelájzumát! Hol a bicskám? Elvesztettem! A mezőőr nagy sebten körös-körül tapogatta magát újra. Mert hisz képtelenség volt, hogy egy erős rézkarikán függő jószág leoldódjék, és elvesszen egy kioldozatlan nadrágszíjról. De -hiába cirógatta saját maga derekát körül a mezőőr, többet, mint egy szerelmes. A kacor eltűnt. Már csak egyetlen lehetőség volt rá, hogy a kacor el ne veszett légyen. Ha a mezőőr itthon hagyta. Mert szíjáról el nem veszhetett a kés. De ez az egyetlen lehetőség rögtön elenyészett. Mert a mezőőr visszaemlékezett, hogy amikor a nyulat a társzekérre hordták össze a mezőről, hát kacorjával vagdosta szét azt a madzagkötelet, mellyel a tapsifülesek lábát összekötözték. — De hát akkor is! — magyarázta fönnhangon magának a mezőőr: — A kés le nem került a lánccal a szíjamról. Legfeljebb is a tokja veszhetett volna el. De hogyan hagytam hát el mégis? Gazsi, bár most már sokkalta szívesebben tartott volna szerény lakosztálya felé, nem vélte illendőnek, hogy elmozduljon a mezőőr mellől. Respektussal és részvéttel pilla ntgatott Gazsi ottan az újabb bosszúságtól és veszteségtől toporzékolá háziurára. És elfeledkezett a didergéséről meg éhségéről. — Puha! — üvöltötte egyszerre diadallal a mezőőr: — Megvan már, hol hagytam el kacoromat. Megvan már! — Hehehe! Na ügye? — örült Gazsi is. — Hát ide hallgass! Most már tudván tudom! Azt a hétfelséges nemjóját is! A mezőn a direktor úr kétszer szólított el engemet magához attól a büdös társzekértől, hogy ezer utasítást adjon nekem azért a rongy kis kommencióért! — magyarázta tűzetésen Gazsinak a mezőőr — Bosszús is voltam már, először is, hogy éppen akkor hív el a direktor, amikor a kocsissal a nyulakat a társzekérre kötöztük. (Folytatjuk) Zalay Adrián illusztrációja MICHAL BORSKÝ felvétele NAGY LÁS LÓ: Himnusz minden időben Te szivárvány-szemöldökű, Napvilág lánya, lángölű, Dárdának gyémánt-köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem! Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts engem! Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, Templomon arany-kupola. Gyönyörűm, te segíts engem! Harctéri sebek doktora. Hazátlanoknak otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts engem! Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem! Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető, Tengerek habján csörtető. Gyönyörűm, te segíts engem! Öröktől belémkaroló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló, Gyönyörűm, te segíts engem! Iszonyattól ha szédülök, Ha a pimaszság rámdönög, önmagommal ha kűzködök, Gyönyörűm, te segíts engem! Jog hogyha van: az én jogom. Enyém itt minden hatalom, Fölveszem kardom, sisakom I Gyönyörűm, te segíts engem! Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó, Gyönyörűm, te segíts engem! Minden időben ismerős, Mindig reménnyel viselős, Bájokkal isteni erős, Gyönyörűm, te segíts engem! Felragyog az én udvarom, Megdicsőül a vér s korom, Galambok búgnak vállamon, Gyönyörűm, ha segítsz engem. ÁGH ISTVÁN: Elveszejtve és szabadon A tűz vörös foka alatt búzakalászok sárga éle rámhajtja a múlt sószagát mit kiizzadtam évről évre, gyaloglásom útja rövid szép naiv szenvedésre ébreszt, gyerekkorom előtűnik, mint ritkás bokorból a fészek, falu széle az állomástól, elfojtott láng a lángolástól, közel vagyunk, mint nagyharang délben a déli kondulástól, kézben nyél, gyeplő a nyakon, a test rózsája érintetlen, rózsák seb-vara nyakamon, rózsaboi<rokat ébresztettem, jaj, származásom jajgatom két ház között, mint a cigányok, elveszejtve és szabadon egy boldog hazára találok, találj, nyüszíti a beton fekete vére a füvekből, kanász leszek, kócostorom sudarát lerántom a mennyből, kocsis leszek, én hajtom az utolsó lovat kétezerben, anya teszek, olyan fiút szülök, ki nem felejt el engem. 19
