A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-03-16 / 9. szám
cLegenda a paprikásról TERSÁNSZKY J. JENŐ ^ A falu úgy feküdt két domb g oldalán, hogy a két domb M közötti völgy aztán, mint pusz-M ta legelő, tovább húzódott, JK* el a síkba. Ezt a völgyet úgy hívták: Nyúlás dűlő. És ez az elnevezés nem volt értelmetlen epithetonja ennek a helynek. Mert hát beszélnek Hódmezőröl és Bölényesről és Farkasaszóról, és senki sem látott ott soha egy fia hódot vagy bölényt pláne! . . . Itten, Nyúlás dűlőn azonban valóban hemzsegett a nyúTT A völgynek a fenekét kivált fölverte laboda, fagyalbokor, iszalagos hecsepecs-cserje. Kiválóbb menedéket ilyesminél nem találhat a tapsifüles. Ezenfelül még azért is elszaporodott a nyúl ezen a helyen, mert teljesen reménytelen volt a völgyben a lesipuskózás. A falu egész határát mint vadászterületet egy bank bérelte, és ez komolyan vigyázott a vadállományra. A puskás, vizslakutyás mezőőr, egyúttal vadőr háza éppen a domb legmagasabb .pontján állt, úgyhogy kényelmesen, az ablakból végigláthatta az őr az egész Nyúlás dűlőt. Szóval, a Nyúlás dűlőnek a nyulai teljes biztonságbon élhettek és sokasodhattok. Egész éven ót csak egyetlenegy délután került veszedelembe a Nyúlás dűlő nyúlóllománya. De akkor aztán komoly veszedelembe került. Ez a délután nem volt naptár szerint megállapítva. Rendszerint az első komolyabb hóesést követő napra esett. Akkor a bank pontosan három körvadászattal végigcserkészte a Nyúlás dűlőt. Szörnyűséges-szörnyűséges vérfürdőt rögtönzött akkor a bank a nyulakban. A fehér hó csupa piros folttól torkállott. Hatalmas társzekér szállította a legyilkolt áldozatokat, a lábuktól vendégoldalakra kötve, melyek úgy voltak odaillesztve a társzekérre, mint az épülő házak gerendaváza. Hát legendánk egy ilyen körvadószatos, télelői délután megy végbe. Mindenekelőtt azonban meg kell ismerkednünk Gazsival. Minden falunak van ilyen Gazsija. Egy oly„n megrugdalt, utolsó, toprongyos nyomorult, akinek se rokona, se komája, se tanyája, se babája, mintha az égből pottyant volna. Miből tengődik? Hogyan is nem veszejti el a kegyetlen ínség? Honnan a türelme, jókedve, alázata? Honnan tudja, hogy a Világ üdvözítője a magafajta egyszerű lelkeket nevezte meg a Mennyek Országa főnemeseinek? Miben bízik, mihez ragaszkodik az ilyen Gazsi, hogy a szakadatlan testi és lelki megpróbáltatások elől nem ugrik bele az első kútba, amit talál? Csakis merész és képtelen álmok tarthatják a lelket egy ilyen Gazsinak a testi burokjában! Nemde? Egyszóval, ennek a falunak a Gazsija egy töpörödött öregemberke volt. Talán a hatvanon is túl járt már a kora. De a kedélye, szíve semmit se öregedett a Gazsi életkorával. A falu ezt tudta, és persze eszelősségnek nevezte Gazsinak ezt a szent és ártatlan életvidámságát. A faluban nem akadt olyan pendelyes gyerek, aki Gazsi bácsinak nevezte volna Gazsit, nem pedig csak úgy, hogy: Héj, te Gazsi! Csak a Gazsi mosolyos béketűrése miatt. De hát nehogy azt higgyék ám, hogy Gazsi a lakbért azzal fizette meg, hogy naponta kétszer két kanna vizet hozott a kútról a mezőőréknek. Hát ez az egzisztencia volt Gazsi! Egy télen, illetve, szabatosan szólva, az első havas téli napon, éppen szokatlanul mostoha napja volt Gazsinak. Hiába járta össze Gazsi favágásért az ismerős udvarokat. Hasztalan kujtorgott a községháza körül, a falusi boltok körül, a falu kocsmái körül, ahol tán valami munjka adódik... Hasztalan! Gazsi éhesen, fáradtan, csüggedten érkezett haza késő délután. Gazsi napi programja már csak arra szorítkozhatott, hogy elhozza az erdőőréknek a két kanna vizet, a lakbértörlesztésbe. Aztán bevágja azt a maradék kis száraz kenyeret, melyet még tegnapról elővigyázatosan meghagyott és lepihen. Másnap újult erővel lehet aztán kezdeni a körutat a faluban, a napi betevőért. De hát a sors mást végzett. Az előző napon leesett hóra a bank megejtette a szokott körvadászatot. A- mikor Gazsi hazaérkezett, a körvadászat már le is zajlott. A zsákmányt is összeszedték mór. A vadászaton részt vett urak éppen jöttek fölfelé a dombon a Nyúlás dűlőből, és mentek a jegyzőhöz a vadászat áldomását bekebelezni. Az urak után hajtott fölfelé a társzekér a tapsifüles hullákkal. A társzekér nyomában ballagott a mezőőr, Gazsi háziura. A mezőőr kegyetlenül el volt keseredve. Éppen kapóra jött neki Gazsi, hogy kipanaszkodja valakinek, ami a begyében fortyogott. — Nahiszen, hallod-e, Gazsi, ezek is urak aztán! Alig kaptam tőlük egy-egy hatos, borravalót. De ami a legjobban bosszant, az az, hogy egy rongyos nyulat nem tudtam tőlük kapni ennyiből. Tudod, a feleségem már úgy rávár az ilyen vadászat után, hogy nyúlpaprikást készítsen vacsorára. Azelőtt, emlékszel, amíg a gróf bérelte ezt a területet, mindig vittem haza a vadászatok után, megesett, több nyulat is. A gróféktól többször is kaptam minden vadászat után tíz-húsz forint borravalót! Ezek? Amióta ez a bank bérli a területet? Csak így körvadászatra jönnek ki a városból. Harmincán, mind puskás, és három olyan kört csinálnak, hogy a szúnyogokat is kilőhetnék a területről. Többet se jönnek aztán egy télen. Mert mire is? És ezektől felfordulhat a szegény ember. Dehogy adnak egy fél nyulat is nekem! Megszámlálják pontosan, amit elvisznek. Most aztán hallgathatok a feleségemtől, hogy pipet kap egy kis nyúlpaprikás után! Gazsi a falu ingyenélő koldusa volt! Azért komázott vele mindenki? Nem! Gazsi rendes, tisztességes munkával tartotta el magát. Arról aztán már Gazsi nem tehetett, hogy ő a munkák közül a faluban csak , olyant tudott megkaparintani, ami legföilebb kenyérhéjhoz juttatta. Például nyaranta Gazsi majdnem állandó, rendes állást kapott a községi kondásnál mint segédkondás. Mármost maga a főkanászság se valami nagy stallum. Hát még az alantasa! És Gazsi, hiába! Ebben a szakmában sem vitte följebb. Hiába böjtölte ki Gazsi hosszú életkorával a kondavezetők egész sorát. Öt nem tette meg a község főkanásznak. És Gazsi lázongás nélkül, boldogan, mosolyra mindig készen, csakis Isten kegyelméből lehető béketűréssel engedelmeskedett minden gazdájának. Ez volt nyáron! Amikor minden bokor szállást ád, és jól lehet lakni egy héten szederrel is a mezőn. Tiszta vidám élet! Télen mór kissé keservesebbre fordult a Gazsi sorsa. Gazsi mégsem szorult semmiféle könyöradományra. Bejárt fát vágni a paphoz, jegyzőhöz, a falu nadrágos lakóihoz. Mert hát a csizmás, gatyás paraszt maga aprítja a tüzelőjét, vagy bérest tart. Gazsira nincs parasztportán szükség. Viszont egy faluban is akad mindig volami alkalmas munka. Vagy olyan munka, amit mindenki rühell. Arra Gazsit rántották elő. Tudta mindenki, Gazsi hol lakik. Gazsi téli szállása a faluvégi mezőőrnek a nyári konyhája volt. Ebben is Gazsi rendes albérlő volt. Nem könyörületből engedték őt a mezőőrék meghúzódni nyári konyhájukban, a nagy udvar végiben. 18
