A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-03-09 / 8. szám
an büszke a sorsa mégis másként alakult. Mintha minden teljesen a fonákjára fordult volna. Szemben ülünk egymással. Nehezen lélegzik: légcső- és szívasztmája van már tíz egynéhány éve. Két agyondolgozott keze az ölében nyugszik. Azokat nézem. Meg a fényképet, amit tizennyolc éves korában készült. Most ötvenöt éves. Lám: honnan hová jut az ember ... a szeme azonban most is csillog. Vajon mi fűti, milyen erők rakják benne még most is a tüzet!? SORSFORDULÓ ... a sorsa mégis másként alakult. Mintha minden teljesen a fonákjára fordult volna. Ezerkilencszáznegyvennégyben, huszonhárom éves korában férjhez ment. Akkor fordult nagyot a sorsa kereke. Még tombolt a háború. Fiatal férje katona és sebesült volt. Aknaszilánk ütötte át a lábát. A hadikórházat nyugatra akarták költöztetni, a többi sebesülttel együtt az ő férjét is. Azonnal Pestre utazott a férjéhez, ött is maradt mellette. Elhatározták, hogy férje inkább vállalja a katonaszökevények veszélyes és kilátástalan sorsát, de nem hagyja magát nyugatra hurcolni. — Mankó és bot mellett járt, úgy is csak nehezen — emlékszik vissza Vladárné. — Még most is megborzongok, ha azokra a hetekre és hónapokra gondolok. Aki átélte, tudja, milyen rettenetes volt a helyzet Pesten, az ostrom alatt. Ráadásul nekünk még bujkálnunk is kellett a hatóságok, a nyilasok meg a németek elől. Hogy mit szenvedtünk, uram-isten, és mennyit éheztünk — sóhajt fel az asszony az emlékek súlya alatt. — December közepétől például február közepéig kenyeret sem láttunk ... Aztán az út Pesttől Szolnokig, kerülőutakon, gyalogszerrel ... Háltunk fészerben, istállóban, csűrben, a tél kellős közepén. De nem adtuk fel. Átvészeltük. Mindent átvészeltünk. Az élniakarás hajtott. Az adott erőt. Élni, élni, mindenáron! ÚJABB VANDORUTAK Ezerkilencszóznegyvenhét tavaszán költöztek ide, Csehszlovákiába. Domásdon, a lévai járás egyik kis községében telepedtek le. Házat, földet kaptak. Sok földet. Mit csináljanak vele: ő, a nőiszabó és férje, a bőrfeldolgozó iparos? ... Nem értettek a földműveléshez, nem ragaszkodtak hozzá. A földeket .leadták", s megpróbálkoztak elhelyezkedni a szakmában. A férje útra kelt, s talált is munkát, ő maga azonban sehová nem mehetett a gyerekektől, mert jöttek a gyerekek sorba, egymás után hét: három leány és négy fiú. — Gondolhatja, milyen nehéz volt a sorsom. De soha egy pillanatig sem féltem a sok gyerektől — mondja Vladórné maga elé nézve. — Mind szerettem. Legkisebbtől a legnagyobbig, mind ... Ök éltettek s éltetnek ma is. Meg az unokáim, mert most már az is van, hét. Hét apróság, hét csicsergő kismadár... Ahogy nőttek a gyerekek, sokasodtak a gondok is. Mert nem elég csak felnevelni a gyereket, kenyeret is kell adni a kezébe. Már pedig arra Vladárék kevés lehetőséget láttak és találtak a kis faluban. Akkor érlelődött meg bennük az elhatározás, hogy felköltöznek a fővárosba. Elhatározásukat tett követte: mindenüket pénzzé téve megvették A minap Petržalkára (Ligetfaluba) utaztam autóbuszon. A szemközti ülésen jó középkorú asszony ült két kicsi lánynyal: az egyik az ölében, a másik mellette az ülésen. — Nagymama, az ott a Duna? — Az, kicsinyem ... — Mi az a Duna, nagymami? — Folyó, nagy-nagy folyó ... — És miért nagy folyó, nagymami? A nagymama elmosolyodva rámnézett: látja, látja, hogy tud csicseregni ez a kismadár?!,.. Átvettem a nagymama szerepét, s én válaszolgattam a kislánynak — több, kevesebb sikerrel... így ismerkedtem meg Vladárné Höh Ilonával, a nagymamával, akit néhány nap múlva felkerestem. 1 \ y D aponta száz meg száz emberrel találkozom. Az egyik vidám, a másik gondterhelt, van, aki bőbeszédű, de akad olyan is, aki zárkózott, hallgatag. Sokszor elgondolkodom és megpróbálom kitalálni, mit rejthetnek az arcok, a fényesen csillogó szemek, vagy a mélyen barázdált homlokok. Aztán rájövök, hogy hasztalan minden igyekezetem: a legdúsabb fantáziával rendelkező ember sem képes kitalálni a külsőségekből egy-egy ember sorsát, életútját. SZÍNE és fonákja Ha igaz az állítás, hogy minden ember életéről regényt lehetne írni, az övéről valóban lehetne, s meg is érdemelné. Hogy miért? Dél-Magyarországon a viharsarki Elek községben született nemsokkal az első világháború befejeződése után. Az akkori nehéz években nem volt, nem lehetett valami vidám és gondtalan a gyerekkora. Apja hadirokkantként tért haza a frontról, később szikvízgyártásból tartotta fenn a családját: feleségét és négy gyerekét. Ilona mindig vidám természetű, életerős teremtés volt. Kerülhetett bármilyen szorult helyzetbe, sohasem vesztette el az önbizalmát s nem keseredett el. Mindig megkereste és megtalálta a kivezető utat. Szükség is volt az erős akaratára, mert a későbbi évek folyamán alaposan próbára tette az élet. Kitanulta a női-szabó mesterséget. Jó ízlése és ügyes keze volt, munkabíró, szorgalmas. Szerették, ö is szerette az embereket, az életet. Akkoriban sokat álmodozott, mint mindenki fiatal korában. Sok-sok hittel és bizalommal tervezgette és rendezgette az életét... de 6
