A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-03-09 / 8. szám
A GYEREKEK Szemben ülünk egymással. Nehezen lélegzik. Két agyondolgozott keze az ölében nyugszik. Azokat nézem. Meg az arcát. Meg a két csillogó szemét s megrendülök: most már tudom, hogy mi hajtotta s mi fűti, milyen erők táplálják benne a tüzet, s hogy mi rajzolja nemes-széppé az embert, az anyát — aki büszke a gyerekeire. LOVICSEK BÉLA a gyerekeire öt, az anyósom meg nyocvannégy éves korában halt meg. Bizony akkoriban állandóan tizenegyen ültünk az asztalhoz. Hogyan bírtam?... Hát... bírtam, mert akartam. Éjszakánként két-három óránál többet én soha nem aludtam. Nem is tudtam, és nem is hiányzott a több alvás, szerencsémre... A lényeg az, hogy a számításunk bevált: minden gyereknek kenyeret adtunk a kezébe. És ami még fontosabb: nagyon jó gyerekek. Büszke vagyok rájuk! ezt a ligetfalusi házat, ideköltöztek, s azóta is itt élnek. — Szokás-mondás: ahány költözködés, annyi leégés, annyi újrakezdés, ezernyi gonddal-bajjal járó talpraállás — mondja Vladárné. — De nem bántuk meg, a számításunk bevált. — Mindezt hogy bírta? — Bírtam ... — vonja meg a vállát Vladárné egyszerűen. — Pedig nemcsak a gyerekeket neveltem meg a háztartást vezettem, a szakmámban is dolgoztam, azonkívül én tartottam el és gondoztam nyolc évig az édesanyámat, hat évig meg az anyósomat. Édesanyám hetvenNem gyerekek, felnőttek már. A legidősebb harmincegy, a legfiatalabb tizenhétéves. ILONKA kibernetikus, két fiúgyereke van. A férje idén végez s szerzi meg a mérnöki diplomát. A salai Duslóbon dolgoznak. Ilonka is mérnök akar lenni. Mihelyt végez a férje, nyomban hozzálát a továbbtanuláshoz. Egyszerre nem tanulhattak mind a ketten, már csak a gyerekek miatt sem. KLARA huszonkilenc éves. Férfiszabó. Férje az egyik tudományos intézetben ellenőr. Egy fiuk és két lányuk van. KATALIN huszonhat éves. A térképészeti és tervező hivatalban rajzoló. A férje szobafestő-mázoló. Két lányuk van. A négy fiú közül még egyik sem házasodott meg. Idehaza vannak. A családi asztaltól járnak munkába s ide térnek vissza. Jól érzik magukat a szülői háznál. VLADIMÍR huszonnégy éves. Épületlakatos és vizsgázott gépész. Jelenleg (A szerző.felvételei) a Fővárosi Közlekedésügyi Vállalatnál autóbuszsofőr. PALI huszonhárom éves. Épület- és műbútorasztalos A szakmájában dolgozik. GYURKA húszéves. Gáz, víz és központi-fűtés szerelő. Jelenleg tényleges katonai szolgálatot teljesít. PÉTER, a legkisebbik, tizenhét éves. Az Elektrotechnikai Középiskola másodéves hallgatója. — Okos, ügyes fiú, és nagyon jól tanul. Villamosmérnök szeretne lenni. Ha így folytatja, lehet is — mondja Vladárné s már ismét csillog a szeme. — Jó gyerekek, jó testvérek. Nagyon összetartanak. Ha közülük valaki netán erkölcsi vagy anyagi támogatásra szorul, azonnal segítik egymást. Például ha engem időnként ágynak dönt a betegség, a három lány felváltva gondoskodik rólam, végzi itthon helyettem a munkát. De a fiúk sem tétlenek. Még a nagymosóst is elvégzik, s ha szükséges, meg is főznek. És hát körül lehet nézni a lakásban: minden az ő kezük nyomót viseli. Az emeleti szobát, az övékét, ők maguk rendezték be. A bútorokat, kovácsoltvas virágtartókat és válaszfalakat ők maguk csinálták. Takarítanak. Mindig és minden ragyog a kezük nyomán ... — Boldognak érzi magát? — Igen. Boldog vagyok, hogy ilyen hét gyereket szültem a világra. Büszke vagyok rájuk!... Évente kétszer, a névnapomon meg a férjem születésnapján összejön az egész család, összesen tizenkilencen. Akkor... olyankor... hogyis mondjam: bár már lemenőben van az én napom, mégis úgy érzem, hogy nem éltem hiába, volt és van értelme az életemnek ... 1. Megérkezett a két kis unoka 2. A varrógép mellett 3. Vladimír éppen munkába indul 4. Katalin figyelő szeme kíséri a nagymamához igyekvő „lányokat“ 5. A .fiúk“ szobájának egy része. Ami látható, minden az ő kezük munkája 6. A virágállványt is ők csinálták 7. A tűzhely mellett
