A Hét 1976/1 (21. évfolyam, 1-19. szám)
1976-02-10 / 5. szám
ZDENEK VESELÝ — A páncélszekrényen semmi nyoma az erőszaknak — közölte a főorvos, s az asszisztens egyetértőén bólintott. — Valóban semmi áruló nyom nem látszik rajta —, akartam hozzátenni magamban, de aztán mégsem tettem. Az ajtónyilás baloldali belső falába tapadva fehér cérnaszálat pillantottam meg, merőleges helyzetben az alig látható enyhe karcolásra, ami kissé meghorzsolta a borsózöld festéket. Amikor a tettes becsapta a páncélszekrényt, bizonyára odacsípte a köpenye bal csücskét. Igen, a bal csücskét, mert a páncélszekrény balról jobbra nyílik. Itt mindenki fehér köpenyben jár, a tettes már bizonyára rég megszabadult a kompromitátló fehér köpenytől. — Miről is szólt az a dokumentáció? — A gammaneurinról — mondta csaknem egyszerre a két orvos. — S az mi...? — Egy különleges hatású újonnan felfedezett anyag. Feledtetni 'tudja a kellemetlen emlékek okozta felindulást, fájdalmat — magyarázta az aszszisztens. Láthatta rajtam, hogy nem sokat értettem meg a magyarázatából mert a szakmai magaslatról kegyeskedett alábbszállni az én laikus szintemre. — Nézze, nagyon sok emlék összefügg jó vagy kellemetlen élménnyel. Minél erőteljesebb az érzelmi hatás, annál mélyebben él az emlékezetben. KönnyebEén az emlékezetünkbe véssük ami tetszett, magával ragadott, lelkesített bennünket. Például az első szerelmet vagy a legutóbbi munkasikert. Ezekre a kellemes benyomásokra a gammaneurin nincs kihatással. — Hát akkor mire hat? — A kellemetlen élményekre. Az ember nem felejti el, ha felháborították, ha valami a kedvét szegte vagy megsértette. Minél fájóbb a seb, annál mélyebben él az emlékezetben. Egész életünkön át hordjuk magunkban a különféle bántalmák, sérelmek súlyos terhét, amelyek tulajdonképpen sosem hegednek be teljesen. A fájdalom érzete tulajdonképpen csak egyszeri, az emlékezetben azonban százszor, ezerszer átéljük. — A doktor úgy véli — szól közbe a főorvos —, hogy az új szer védelmet nyújt az embernek a régi fájdalmas emlékekkel szemben. Mire véljem ezt a hirtelen tartózkodást, fordult meg az agyamban. „A doktor úgy véli...“ Mit akart mondani ezzel a főorvos? Mit jelentsen ez? Visszakozást, semlegességet, kételyt? — Igen, a régi fájdalmas emlékkel szemben — hagyta rá az asszisztens. — Vagy pontosabban szólva: a kínos érzésekkel szemben, amik kellemetlen emlékekhez fűződnek. Persze hangsúlyoznom kell, hogy az új szer nem gyengíti az emlékezetet, sem a logikus következtetéseket, amiket a valóság alapján vonunk le. — Ezt nem értem. Az asszisztens egy pillanatra elgondolkodott. — Mondja csak, kapitány úr, megégette ön magát gyerekkorában? — Gyerekkoromban nem. Később többször is, de sosem valami volt az oka. — Nem számít. Képzelje el, hogy a gyerek a forró tűzhelyhez nyúl. A legközelebbi alkalommal messze elkerüli. A gammaneurin nem az emléket törli ki, hanem a vele kapcsolatos fájdalom érzetét. Az emlékezetben megmarad a puszta tényismeret: a tüzes tárgyak érintése nyomán hólyag keletkezik. Persze, ez csupán a legelemibb példa. A gyakorlatban arról van szó, hogy az emberek ne kapjanak idegsokkot, ha megszólal a sziréna. Hogy a nyomorékok mankókopogása ne a pergőtűzre emlékeztesse őket. S egyáltalán egyetlen balsiker ne vegye el a kedvüket egy egész életre. Sem a munkában, sem a szerelemben, sehogy. — Ezt a szert ön találta fel? — Feltalálni...? — mosolygott elnézően az asszisztens. — Nem. Felfedeztem. Ha a mai munkamegosztás mellett lehetséges a felfedezést csupán egy személynek tulajdonítani. — S a dokumentációt a páncélszekrényben tartották? Másolata nincs? — Épp az a baj, hogy nincs. Meg aztán a szó szoros értelmében nem is volt dokumentáció, inkább laboratóriumi napló. A főorvoshoz fordultam. — Ki ismeri önöknél a rejtjelet? — Rajtunk kívül a laboráns is ismeri. No, meg persze a titkárnőm. — Beszélnem kell velük is. A főorvos meghívott a dolgozószobájába, oda kérette a laboránst. Harminc körüli energikus alkat nyitott ajtót. — Nem. A páncélszekrényt már jó egy hete ki sem nyitottam. Nem volt miért. Nem tudom ki vitte el, de lélekben szeretném megszorítani a kezét. — Kezet szorítani vele ...? — Ugyanis azt hiszi — reagált álmélkodásomra a főorvos —, hogy a gammaneurin hasznossága vitatható. — Vitatható? — hajolt előre harciasán a laboráns. — Nem. Szerintem enne a szernek semmi keresnivalója az orvosságok között. El tudja képzelni, mi lenne a következménye? — Aligha ... — Mondok én önnek valamit. Az önkéntes kísérleti alanyok csupa olyanok, akikről az orvosok lemondtak — egytől egyig igazolták a szer hatását. Az emlékezetük épen maradt, a gammaneurin csupán az élményhez fűződő kellemetlen érzésektől szabadította meg őket. Az emberek nem érezték többé a fájdalmat. Olyannyira nem, hogy ettől kezdve a haláltól sem féltek. Ez érthető is, hisz a halál gondolata már mentes volt a kellemetlen érzelmektől. — Az ő esetükben tán nem is volt éppenséggel káros. — Igen, az ő esetükben. De ha egészségesek és fiatalok?! — Képzelje csak el, ha ez a szer egyszer kicsúszik a társadalmi ellenőrzés alól! Az emberekben nem sajongnak majd a régi sebek — a verekedésekben vagy harcokban szerzettek. Az emlékek tarka-barka giccses képpé, alakok szentimentális bábukká vedlenek. Minden, ami kellemetlen, csupa rideg képekbe van táplálva, s oly hidegvérrel veszi tudomásul a dolgokat, mint valami binominális tételt. — Attól tartok, az én fantáziám ehhez nem elegendő. Elég nehéz ... — Igen, nehéz... — szakított félbe a laboráns. — Tulajdonképpen lehetetlen. Nincs más mód rá, meg kell próbálni. De aki megpróbálja, megszűnik közülünk valónak lenni. Bár továbbra is szakasztott olyan marad, mint volt — ember. Megköszöntem a laboránsnak amit mondott és kértem a főorvost, hivassa be a titkárnőt. Amíg várakoztunk, ismertette a való tényállást, illetve a kapcsolatokat. — A titkárnő meg az asszisztens közelebbi viszonyban vannak. S nemcsak a munka területén. A titkárnő se nem szép, se nem csúnya, kedves és kellemes, alig látszik többnek tizennyolc évesnél. — Hogy mi a véleményem a gammaneurinról? Félek tőle. Attól rettegek, hogy egyszer majd az ember agya gúzsba köti a szívet. Ezért aztán egyrészt örülök, hogy az a szer eltűnt, másrészt meg sajnálom Karolt, mármint az asszisztenst. Négy évi megfeszített munka, s az eredmény nulla. — A dolgok anyagi oldalára gondolt? — Nem éppen. Inkább a mikroszkópok fölött töltött éjszakákra, meg a munka nyújtotta sikerélményére. Nagyon megviselte a dolog. S ez nekem is fáj — fejezte be alig suttogva. — Még nincs elveszve semmi — vetettem ellen. — Nagy körvonalakban bizonyára emlékszik ... A fejét csóválta. — A dolgok nyitja nem is annyira az anyagok összetételében, hanem inkább az arányukban van. Ezerkettőszáz változatot próbált ki, de csak egyetlenegy az igazi. Karol a számok eme tömkelegéből mindössze a napló oldalszámára emlékszik. Magunkra maradtunk a főorvossal. — Most öntől kérdezek valamit — fordultam hozzá. — Azok a szervek, amelyeket itt képviselek, azért vannak, hogy kivizsgálják a bűncselekményeket, üldözzék a jogtiprókat és a társadalom ellen vétőket. Semmiesetre sem az a dolguk, hogy az emberiség jótevői után kutassanak. Folytassam hát a nyomozást vagy se? — S ezt ön kérdi tőlem nyomozó létére...? — Mint ember kérdem. A főorvos felállt, kitárta az ablakot és a messzeségbe bámult. A dolgozószobán enyhe fuvallat lengett át — ezerkilencszázhetven óta nem volt ilyen meleg tavaszunk. — En nem utasíthatom, hogy hagyjon fel a nyomozással — mondta végül. — De megvallom őszintén, nem kívánom, hogy fáradozását siker koronázza. — Értem. S azt is megkérdezhetem, hogy miért? — Tudja — tűnődött el egy kissé a főorvos —, ha az ember egy kicsit elgondolkodik s azt a tömérdek pro és kontra tényezőt a legelemibb alapokra következteti vissza, az alábbi eredményt kapja: a régi hibáink miatti Ielkiismeretfurdalás nélkül élni annyit jelent, mint lelkiismeret nélkül élni. Nagy kár lenne elveszíteni a vakbélműtéthez szükséges bonckéseket. Hát még ha a leTKiismeret skalpeljeit veszítenénk el?! Becsaptam, a jegyzetfüzetem. — Az az érzésem, hogy ez kiderítetlen eset marad. Már a kilincs után nyúltam, amikor visszafordultam: — Nem hivatalosan, csak magunk között legyen mondva... A főorvos kérdőn nézett rám. — Szóval nem hivatalosan mondom. A tettesnek — ha ez a kifejezés egyáltalán megfelelő rá — bal felől voltak a gombjai. Figyelje meg, a férfiaknak mindig jobb felől van a gombolás. A főorvos gondterhelt tekintetet vetett rám: — Hát igen! Ki hitte volna...? Ez most az önző vagy az önzetlen szerelem bizonyítéka? Fordította: VÉRCSE MIKLÓS 18
