A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-07-22 / 27. szám

Liliomos kürtök

Zemplén délnyugati részén, a Bodrogközben és környékén még ma is látni valamit abból az egykor volt vízivilágból, amely e táj szépségét, tisztaságát, népének teremtő erejét éltette és őrizte. A század elején ez a folyókkal, erekkel, holtágakkal, öntvényvizekkel körülhatárolt birodalom legendákat, meséket termett. Halász- és pásztornemzedékek adták egymásnak a mesterségbeli tudás mellé, a dalokat, meséket s a fafaragás, bot- és tarisznyadiszítés művészetét. A bodrogközi vizek árterein, legelőin több hires pásztornemzedék osztozott meg az idők során. Ma már alig találni egyet-egyet utódaikból. Lassan kihalnak, ahogy előlük kihaltak a csordák, amelyeket őriztek. A Bodrogközben a magyar szürkemarha volt honos; utolsó példányait az ötvenes években hajtották a vágóhídra. Talán Csicserről, talán Abaráról__Alig egy éve Abarán

Szalánczy András bácsi mutatta meg nagyszarvú ökreit — fényképről. „Az utókornak fényképeztettem le őket“ — mondta akkor. Abarán a harmincas években még több mint harminc pár volt belőlük. Ugyancsak Abarán találkoztam egy régi pásztoremberrel, Szilágyi Jánossal, aki még kilencven pár marhát őrzött számadóként a Karámon s a Nagyerdőn. Nála jegyeztem le néhány dalt is; közülük a legszebb így kezdődik:

Leégett a csiribiri hodály,

Beleégett három juhászbojtár,

A három bojtárnak kilenc pár

ruhája,

A számadónak pedig nagy, fürtös

bundája.

Szilágyi bácsi mindenét elajándékozta, ami a pásztorélet kellékeihez tartozott; ostort, botot, kampót, kalapot, kongókat. S a bográcsból tyúkitató lett... Amikor megkérdeztem tőle, miért nem őrzött meg valamit, viszszakérdezett; „Mire volna jó?“

Valóban, mire volna jó?

Aminek a gyakorlati életben nincs haszna az haszontalan kacattá válik. Minek őrizze az ember?

Önmagunk megismerésére szolgálhatna esetleg — mondanám. Múltunk, népi kultúránk, szokásaink megőrzésére, továbbadására.

A pásztordinasztiák kihalásával a pásztor-életforma évszázados hagyománya tűnik el velük a föld színéről. S a művészetük is, faragó-véső, díszítő tudományuk, amellyel az egykor oly fontos s ma már kacatként szétszórt eszközeiket készítették, díszítették. Szerencsére még élnek néhányan, s még nagyobb szerencse, hogy van, aki hosszú évek során összegyűjtötte az összegyűjthetőt az Ung és a Bodrog vidékéről, s tehetségével, művészetével a fellelhető szépségeket tovább mintázta és mintázza.

Galgóczy Tibor a gyűjtő, a megőrző és a továbbadó. Nem pásztorember, a szülei, nagyszülei sem voltak azok. Foglalkozását nézve gazdászember, 1973 óta a nagykaposi egyesített szövetkezet elnöke. A pár ezer hektáros gazdaság vezetése nem kis gond, s mégis volt és van ideje összegyűjteni azt, ami a pásztorok művészi díszítésű eszközeiből megmaradt, s nem csupán összegyűjti, de újjá is tudja varázsolni a pusztulófélben levőt.

— Mokcsakerészen születtem — mondja. — Az őseim is ott éltek. Ez az egész vidék az én gyermekkoromban még lápos terület volt. Nagyobb áradások idején leért egészen az Ecsedi-lápig. Szülőfalum határában fogadja be az Ung vizét a Labore. A két folyó találkozásánál molyvák, füzesek alakultak ki. Pákász vidék volt ez abban az időben.

Ez a gyerekkor tája, az első nagy élmények fészekringatója.

— Apám nagy vadász és halász volt — emlékezik. — Gyakran magával vitt,

s ilyenkor összekerültem a pásztorokkal; kint laktunk a tanyáikon, volt módon megismerni a pásztoréletet. Akkor tanultam meg a természet szeretetét, megbecsülését.

— Faragni, vésni, hogyan s mikor kezdett?

— Talán a véletlennek köszönhető hogy megtanultam. A mi környékünkön valamikor a magyar szürkemarhát tartották. Gyermekkoromban még sok volt belőle. Szép, nagy szarvú, méltóságos állatok voltak. Egy gyerekkori emlék róluk, amit később szaruba véstem: Hajnal van, s a csicseri réten ott ál, szemben velem egy hatalmas bika. Lenyűgözött a szépsége. Az ilyen képeket nem lehet elfelejteni ... Szóval sokat voltam együtt a pásztorokkal, faragtunk fából ezt-azt, de akkor még a szarura nem is gondoltam. Igazából akkor találkoztam vele, amikor már mutatóba is alig akadt egy-egy szép ökörszarv.

— Azért ahogy itt a szobában körülnézek, azt látom, hogy sikerült néhányat öszegyűjteni. A rájuk vésett minták eredetére volnék kíváncsi...

— Felkerestem a pásztorokat, s amit találtam, ostort, tarisznyadíszt, lerajzoltam. Három-négy pásztordlnasztia volt itt a környéken. Az egyik legismertebb a Lengyel Jánosé. Vele is rajzoltattam néhány figurát. Szűröltözetek mintáit, kürtdíszítéseket. Lengyel János nagy mester volt. Az ő munkáit mindenhol meg lehet ismerni, mert minden munkáját lepkével jelölte.

— A minták összegyűjtése, gondolom, nem volt elég ahhoz, hogy maga is hasonlókat készítsen. Tehetség nélkül az ilyesmi aligha sikerülhet.

— Persze, hogy nem sikerülhet. Nagyapám fúró-faragó ember volt. Minden szerszámot maga készített. Az apám is hasonló természetű volt. Tőlük örököltem a fúrás-faragás szeretetét.

— Érdekelne, hogy hogyan készítette az első kürtöt.

— Lengyel bácsinál láttam egy kürt gravírozását. Megkértem, mutassa meg a szerszámait. Nem szívesen adta a

kezembe. Végül engedett és megtanított a karcalozás technikájára.

— Én inkább művészetnek mondanám.

— A karcalozás valóban művészet... Nos, később sikerült Lengyel János karcalozott kürtjeiből néhányat megszereznem. Munkáim során később nagyobbára ezeket a mintákat használtam fel. Ez volt a kezdet.

A szobában ezt a kezdetet néhány nagyon szép „karcalozott“ ökörszarvból készült kürt idézi.

— S a folytatás?

— Kezdtem régi kürtöket keresni. S egy ismerősömön révén ráleltem egy igen régire. Rát, Szűrte és Csap között volt egy tanya, s ebben a tanyában élt egy kondás. Ezt a kürtöt ő készítette. Ezen a kürtön láttam először a stilizált liliommintát. Csodálatos volt. Később összehasonlítottam az

A „GÖRÖG DIPLOMATA" PRÁGÁBAN'

Harsány! Gábor a budapesti Thália Színház fiatal, tehetséges tagja, számos magyar mozi- és tévéfilm főszereplője, a prágai nemzetközi tévéfesztivál egyik vendége volt. Először járt nálunk hivatalos küldetésben, most ismerkedett a csehszlovák fővárossal, így érthető, hogy lenyűgözték az új benyomások.

— Sajnálom, hogy nem maradhatok tovább Prágában, hazahív a régi operettslágerekből Micsoda idők címen összeállított tévéfilm forgatása — mondja.

A budapesti Thália Színházban az idei évad egyik legnagyobb sikerében, a Történelem alulnézetben című darab főszerepében lép fel, Lenkeit alakítja. Emellett irodalmi tevékenységet is folytat. Legutóbb például a Film — Színház — Muzsika című lapban jelent meg egy novellája Szorítóban címmel; ebben a színművészeti főiskolai élményeit újítja fel.

— Régi szenvedélyem az írás — mondja. — Mint gimnazista aktív tagja voltam az irodalmi körnek. Egyik novellámmal akkoriban a rádió pályázatán díjat is nyertem. Ott ismerkedtem meg a forgatással és a színészi munkával, amely rabul ejtett. Bár eredetileg jogásznak készültem, elhatároztam, hogy színész leszek.

Harsányi Gábor saját bevallása szerint göröngyös utat tett meg, míg átvergődött a kezdeti nehézségeken. Tíz esztendő telt el azóta, de még ma is gyakran gondol vissza a tanulás időszakában átélt megpróbáltatásokra. A szakmájával ismerkedve nemegyszer vett erőt rajta a bizonytalanság kínzó érzése, nemegyszer rendült meg önmagába vetett hite. A sok kiváló színész teljesítményét látva, akinek — mondjuk meg őszintén — sokszor eredménytelenül igyekezett a nyomdokaiban haladni, csak fokozta tépelődését. De a fiatalember becsületére váljon, sohasem csüggedt. Erős akarata és tanárai segítsége ezért nem maradt eredménytelen.

Fokozatosan sajátította el a szakmai fogásokat, céltudatosan küzdötte le a nehézségeket, míg véglegesen „a világot jelentő deszkákra" léphetett. Élete első sikerét abban látja, hogy a diploma megszerzése után mindjárt budapesti színház, a Thália szerződtette, és hogy már főiskolás korában is filmet forgattak vele.

— Melyik darabokra emlékezik vissza a legszívesebben?

— Hamarjában nem is tudom, melyiket emeljem ki a sok közül. Csurka István Ki lesz a bálanya.? című darabjában még mint főiskolás szerepeltem. Utána következett a Bartókiád, ebben Kodály Zoltánt alakítottam. Ezt Pagogyin Arisztokratái követték — három évig ment a Tháliában — ebben megkaptam a főszerepet. jelenleg a Történelem alulnézetben című darabjában játszom, ezt megelőzően a Ghandi című darabban Nehrut alakítottam. A Thália Kabaréban pedig, ahol Komlós János mint vendég konferál, komikus szerepeket játszom.

A filmezés is nagyon a szivemhez nőtt. Az első film, amiben játszottam, a Szász Péter rendezte Fiúk a térről volt. Ám a legjobban a sok közül Bertolt Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit című drámájának tévéváltözata volt eddig a legnagyobb élményem; ebben én játszottam a címszerepet. A filmet nemrég mutatta be a Magyar Televízió.

A legnagyobb sikert azonban Fejes Endre Jó estét nyár, jó estét szerelem című regénye filmváltozatának a főszerepében arattam. Ügy hallom, ezt a kétrészes, több országban már bemutatott tévéfilmet, az Egy óra múlva itt vagyok című 14 részes sorozattal együtt Cseh-Galgóczy Tibor munka közben