A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-22 / 27. szám
mabb egy mai kaktuszgyűjtő az angolnál? Angolhonban a polgárokat több évszázad alatt legfeljebb egyszer érheti ilyen meglepetés. De a magunkfajta kaktuszos mást se csináljon, minthogy állandóan átírja a címkéket?! Hovatovább egy idény alatt akár háromszor is — az elnevezések állandó változása miatt . . . No de most az egyszer nem dűlök be! Hátha csak trükk az egész, és Buxbaum is, Krainz is, Hunt meg a többiek összebeszéltek a kínai tust importáló cégekkel, mert nem fogy eléggé? Igen, az egyik világgá kürtöli, hogy a Neochilenia nemzetséget szét kell forgácsolni Chileorebutiákra, meg ki tudja mire, a másik erre azonnal megállapítja, hogy a Neochileniákat egyesíteni kell a Horrideocactusokkal a Neoporteria nemzetségen belül. Aztán meg hogy Thelocephala! Még alig lett a Malacocarpusból Wigginsia, máris Notocactusszá léptetik elő (vagy degradálják?). Egy „szakértő" csoport meg gondol egyet, hogy a Mamillaria két m-mel írandó, így — Mammillaria. Igaz ugyan, hogy a „mámmá" szó helyesen két m-mel íródik, de a Mamillaris elnevezés nem a „mamma", hanem a „mamilla" szóból j ered. Még jó, hogy a magyar kak- j tuszosoknak nem jutott eszükbe átpártolni a két m-esekhez! Mert akadhat még ilyen is. De milyen is az ember! Két évezreddel ezelőtt valaki kijelentette, hogy a hal nem hús! Tehát ehető pénteken is. A keresztények milliói ezt azonnal el is hitték, mondván, a hal nem is eleven állat, vére nem igazi vér, tehát a húsa sem hús! . No de különben is, mi lenne, még ha be is bizonyosodna a két m-betűs Mamillaria-írásmódnak — ennek az etimológiai képtelenségnek — a helyessége? Elvégre — mondjuk — azzal is előállhatna valaki, hogy Rio de Janeiro nevét meg kell változtatni, hiszen utólag kiderült, hogy az egykori felfedezőknek nem volt igazuk, amikor Szent Januárius folyónak keresztelték el a tengeröblöt, amelynek partján később a város épült (vagyis hogy a „rio" nem is folyó). Ilyen alapon az éppenséggel nem a legjobban sikerült, sokszor nem is jellemző Homo sapiens elnevezést is rögvest meg kellene változtatni. De most az egyszer csökönyös leszek. Megmaradok a Horridocactus, Neoporteria, Neochilenia stb. elnevezések mellett, s kiváltképp kitartok az egy m-es Mamillariák mellett, mint ahogy a lengyelek ragaszkodnak a dupla w írásához. Esetleg majd egyszer teszek egy „tűzpróbát". Ha lesz egy beteges, az örök vadászmezők felé kacsingató Mamillariám, próbaképpen odapingálok a nevéhez még egy m betűt. Ha ettől meggyógyul, akkor esetleg megfontolás tárgyává teszem e módszer általánosítását. Míg így morfondíroztam, az orrom hegyét tapogatva, egyszeresek hirtelen befutottak a gyerekek, holott még 25 perc se telt el kirándulásuk óta. Nem akartam hinni a szememnek, no meg a fülemnek, amikor a kislányom lelkendezve jelentette: — Apuka, 140 darabot fogtunk! Azt hittem, mentem összeesem. Még annyi időt sem adtak, hogy kiszámítsam, mi jár ezért nekik. De ők már pontosan kiszámították: másfél koronás 28 nanuk. — Jól van gyerekek, megkapjátok majd, ami jár — mondtam, mintha gombócot nyeltem volna. Még szerencse, hogy a kialkudott csereáru-mennyiség szállítási határidejét nem rögzítettük pontosan . . . Pár perc múlva tele volt az üvegház katicabogarakkal. A rákövetkező csütörtökön már egy sem volt életben. Mind egy szálig elpusztultak a kedves hétpettyes bogárkák. Talán az éhségtől? Bár az is lehet, hogy a nemrég használt foszfothion ártott meg nekik. Az biztos, hogy a látvány nem volt szívderítő. Levert voltam, szomorú, és furdalt a lelkiismeret. Hát így jártam én a természeti egyensúly helyreállításával . . . Ráadásul a mai napig sem tudom, milyen az illata a Mamillaria euthelének, sőt, hogy van-e illata egyáltalán. URBAN SÁNDOR A szerző felvétele
