A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-22 / 27. szám
Lelkiállapotom mutatója a han- | gúlát skáláján valahol a düh és a türelmetlenség rovátkái között rezgeti. S rezgett annál inkább, mert körönként legalább kétszer az orromhoz kaptam. Ha valaki látott volna, bátran azt hihette volna, I hogy a reflexemet próbálgatom. Pedig hát csupán arról volt szó, hogy öt perccel azelőtt hirtelen, minden megfontolás és kellő elővigyázatos „bemérés" nélkül közelítettem meg az orrommal a Mamii- j laria euthelét, hogy megtudjam, van-e virágának illata. Jogos dühöm mellett türelmetlenségem oka mégiscsak az volt, hogy j a gyerekeim visszaérkezését vártam. Elküldtem őket ugyanis katicabogarakat szedni. Ezek tudvalevőleg természetes ellenségei a levéltet- j veknek, emiatt felötlött bennem a gondolat, hogy segítségükkel próbálom megtizedelni a tetveket. Százával lepték el ugyanis gyűjteményemet. Valószínűleg a közeli barackfákról tévedhettek be az elmúlt hetekben. Vagyis úgy gondoltam, hogy majd a katicabogarak helyreállítják az üvegházban a természeti egyensúlyt, melyet ezek az átkozott rovarok felbillentettek. Persze, a saját javukra. Csakhogy a katalinkák mozgási; tásóhoz és harcba vetéséhez elsősorban katalinkákra volt szükség. A foszfothiont sem adják ingyen, így hót egy villámkalkuláció után mondom a csemetéknek: — Szedjetek nekem össze sok-sok katicabogarat a mezőn. Minden tíz élő bogárért — egy nanukot kaptok. A kislányom lelkendezett. De aztán félénken hozzátette, hogy ő nem a hetven filléres, hanem az egyötvenes nanukot javasolná. Megint villámkalkuláció — igen, a dolog méltányos. A természeti egyensúly sem kis dolog! — Rendben van — mondom —, lehet a nagyobb nanuk. Fiam valahogy eddig is tartózkodóbb volt, s most nagy szomorúan megjegyezte, hogy tíz katalinkát estig sem tudnak összegyűjteni, hiszen alig van belőlük. A komputert is megszégyenítő gyorsasággal kiszámítottam, hogy öt katica is megér egy nanukot a nagyobbik fajtából. Hajaj, nagyon nagy dolog a természeti egyensúly, ez minden áldozatot megér ... így hát megegyeztünk. A gyerekek abban a minutumban eltűntek az üres gyufaskatulyákkal. Nagy megelégedéssel nyugtáztam a dolgot, aztán figyelmem visszatért a kaktuszokhoz. Olyan szépen nyíltak . . . S ekkor történt a dolog. Lehajoltam, hogy megszagoljak egyet — éppen azt a bizonyos Mamillaris euthelét. . . Kis ideig eltűnődve meredtem magam elé, körülbelül olyanformán, mint Clarence, a nemrég elhunyt kancsal oroszlán a Daktari sorozatból. Aztán némileg magamhoz tértem, a fájdalmam az elviselhetőség határán állapodott meg. De megmaradt bennem az a bizonyos érzés, amit az angol érezhetett a yard és a shilling eltörlésekor. — Apropó! Mennyivel lehet vidá-KATICÁK Reggelente, mielőtt belépek az üvegházba, kalapomat az előszoba fogasára akasztom. Ez a félmásodpercnyi mechanikus mozdulat — szertartás és jelkép. A kalappal ugyanis szögre akasztom egy fél órára minden világi gondomat. Erre a rövid időre megszűnik részemre minden baj és probléma, minden, ami nem tartozik szorosan ehhez az üvegházba szorított, különleges kaktuszvilághoz. Ezután indulok megszokott reggeli kőrútomra az állványok közötti keskeny úton — körbe a nagy, középső asztalpult körül. A csodálat, a megenyhülés és izgalom, a boldog fölfedezések félórája ez (a munka mellett): mindennap újra kell fölfedezni mindent, és van is mit ennyi areola, tüske és bimbó között. És a virágok: megannyi, tüskékré lehelt színes illat, tapintható muzsika . . . A szombat kivétel. Ezen a napon, akárcsak vasárnap, nem számítanak a percek. Sem az órák. Kaktuszgyűjtő lehetett, aki a szabad szombatot kitalálta . . . Azon a bizonyos szombati délelőttön is róttam a köröket az üvegházban, tempósan bár, de legalább háromszor gyorsabban, mint máskor.
