A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-07-22 / 27. szám

— Mintha bizony itt szükség volna valamiféle képzelődésre . . . Akarom tudni, hogyan fogunk meghalni! Ott gázkamrákba tereltek bennünket. De mi történik itt?. . . Nektek is van gázkamrátok?

— Micsoda badarságokat beszélsz!

— Valami van a levegőben, érzem, magamba szívom! Minden olyan természetellenes itt... Ez az orvos, ez a . .. nem tudom. Olyan barátságos, olyan halk, olyan . .. udvarias. Ez az előzékeny Halál érti a gáláns invitóTást: „Kérem, hölgyeim, méltóztassanak közelebb fáradni!" Ó, hideg fut végig a hátamon! Kezednél fogva vezet, akár ha menüetthez kérne fel, aztán mikor az utolsó fájdalomhullám végigráng rajtad, émelyítő jóllakottsággal mosolyog: „Kérem a következőt!"... Nálatok ilyen halál járja. Érzem a közellétét. Csak azt nem tudom, hova visz . . .

— Hogy fáj nekem, amit mondasz, Esther.

— 0, és hogy fáj magamnak! Hisz egyáltalán nem akarok meghalni! És nem is vagyok bátor. Csak úgy beszélek. — Lehanyatlott a padra és ujjai görcsösen a hajába markoltak.

Oswald lesiklott az asztalról, és gyámoltalanul eléje áll. Végre nekibátorkodott, megsimította a haját. Esther fájdalmasan érzékelte a gyöngéd érintést, ez azt mondta el neki, amit a fiú nem mert szavakba foglalni. Most hát egyszerre megtudta. Lassan fölállt, hosszan nézett Oswaldra:

— Köszönöm a válaszodat.

— Nem szóltam, Esther.

Az értő mosollyal hányta le a szemét, és szavaival saját kétségeinek válaszolt:

— így, pontosan így simogatja az ember a nyomorult állatot, amelynek el kell pusztulnia, mert nincs már segítség. — Egy ideig még így maradt, mintha fel akarná idézni a becéző kéz mozdulatát, de aztán kinevette magát: — Csöpp híja, hogy el nem sírtam magam. Kis gyöngeség. Mi, nők, mór csak ilyenek vagyunk. Ti férfiak, persze keményebbek. Ha tudjátok, hogy meg kell halnotok, hát egyszerűen azt mondjátok: pech!

Oswald erejéből nem telt ellenvetésre, de Esther azért két tenyerébe fogta az arcát, és- rámosolygott. . .

Az SS-orvos a kaszinóban ült, és a törzsparancsnokság uraival folytatott élénk beszélgetés közben ebéd utáni cigarettáját szívta.

— Vannak köztük nők ... — mondta látható kedvteléssel — egyszerűen tüneményesek. Kár, hogy zsidók. — Egy Untersturmführer hülyén elvigyorodott. — Meg kell egyszer néznetek őket.

— Megnézni, nem rossz — vélte a parancsnok segédtisztje. — Nyilván azt akarod mondani, egyszer már szemlét kellene tartanunk az „odú“-ban.

— Azt is megteheted, Herr Sturmführer — felelte az orvos —, az „odú"-ban minden rendben van.

— No persze! Nincs az az angyalka,• aki olyan liliomtiszta, mint te.

—■ Mennyi a taxa abban a zárdában? — kérdezte egy Oberscharführer.

— Kiskorúaknak tilos a belépés — vágott vissza nyombari az SS-orvos. Az asztaltársaság jót nevetett az ócska viccen.

— Akkor hát kitűnő alkalma van a fajbiológiai kísérleteket folytatni.

— Folytatok is — felelte az SS-orvos fontoskodón —, vérvizsgálatokat, méréseket, etcetera. Apropos: mérések! Hiszen ezt ma akartam megcsinálni. Elnézést egy pillanatra, uraim, hamar fel kell hívnom valakit. — Felkelt az asztaltól, a telefonhoz sietett. A háta mögött összevihogtak.

— Mérések? .. . Igazán azt hiszitek, hogy ez nála csak szakmai érdeklődés? Majd éppen ennél a hólyagnál!

— Lassan a testtel! Ez már súrolja a fajgyalázást! — Na és ha súrolja! Előbb-utóbb úgyis elillannak a nők a kéményen ót, aztán . . .

Eközben az SS-orvos fölhívta Oswaldot:

— Egy óra múlva odaát vagyok. Készítse ki a műszereket, és kísérje át azt a hogyishívjákot. Na, mi a neve? Tudja, az, amelyik legjobban beszél németül . . . Hogy is hívják? Esthernek? .. . Miattam akár Rebekkónak.

— Nos, elintézted a „méréseidet"? — kérdezték, amikor visszatért az asztalhoz.

— Kérem, uraim, tisztán tudományos érdek!

— No persze! Magától értetődik!

Az Untersturmführer most is vigyorgott.

— Nevetséges, amire gondoltok, uraim: én orvos vagyok.

— Nana, egy olyan kis melléfogást igazán lehetetlen elkerülni. Aligha a legcsúnyábbat választottad ki.

— A legcsúnyóbbat nem, de mindenesetre a legtipikusabbat.

— Ne mondd, ez egy és ugyanaz . ..

Egy egész órája van! ... Oswald rendbe rakta a műszereket, előkészített mindent. Aztán elhozta Esthert. Nem egyenesen az orvosi szobába, hanem előbb a körlet irodájába kísérte. Megmutatta munkahelyét. Mellette volt a hólóhelyé, amelyet vékony fal választott csak el az irodától. Amikor bevezette Esthert, suttogva így szólt hozzá:

— Itt halkan kell beszélnünk.

Esther kérdő pillantására a választófalra mutatott:

— Ezek olyan vékonyak, hogy minden szót áthallani.

— Szép itt nálad — suttogta Esther. — Virágok. A fölön még képek is. Ezt mind megengedték?

— Persze.

— Ki az a nő azon a képen?

— Anyám.

— Anyád — mondta megindultan, és hosszasan nézte a fényképet. — Él még?

Oswald bólintott.

— Szeretőd is van otthon?

Oswald halkan elnevette magát:

— Hisz mindössze tizenhét éves voltam, amikor elfogtak.

Esther szája kinyílt, de a szó a lélegzetével együtt akadt el. Elgondolkodott.

— Ö, te szegényke! — szólt halkan, és megigazította az ágyon a takarót.

Oswald megfogta a kezét:

— Te vagy az első asszony! Amióta téged ismerlek, azóta tudom, hogy mennyi dallam rejlik egy női névben. Esther, Esther, Esther...

Játszott a névvel, mintha énekelne.

Esther lányos mozdulattal hajtotta le a fejét, és lassan leereszkedett az ágy peremére. Szemérem és hallgatás választotta el őket. Oswald szemét elragadta a nő hajának fénye, és úgy érezte, ez a gyönyörű haj egy része annak az ajándéknak, amelyet Esther az ő számára tartogat. Esther most a fiú keze után nyúlt, és beletemette homlokát.

így maradtak soká . . .

Az írószobából a vékony falon át beszéd zaja hatolt be hozzájuk.

Lehet, hogy a nagy csendben meghallották a szavakat, de az is lehet, hogy el sem értek tudatukig . . . Ám Esther hirtelen fölegyenesedett, és feszülten hallgatózott. Oswald dermedten állt, a beszűrődő hangokra figyelt. Esther egy szökkenéssel a falnál termett, rászorította a fülét. Világosan hallotta: „Ha az asszonyok tudnák, hogy a gázkamra reájuk vár..."

Oswald kiugrott az irodába:

— Megőrültetek? Nem tudjátok, hogy mindent behallani? — Visszasietett Estherhez, berántotta maga mögött az ajtót, és lihegő rémülettel meredt rá. Esther feszesen a falhoz tapadva állt, mintha a háta mögé akarná rejteni a fölkapott szavakat. Valahogy egészen távolian mosolygott. Mintha szakadék tátongana köztük.

— Ugyan — mondta —, ugyan, én már régen tudom ezt.

Oswald elrántotta a faltól, mintha tűz csapódott volna föl mögötte, és védelmezőn magához szorította. Esther feje erőtlenül hátrahanyatlott, és apró, heves lökésekben lélegzett. Az arcán még ott nyílt a mosoly egy lehelete.

Aztán ott ültek némán az SS-orvos szobájában, várták, hogy megjöjjön. Sűrűn rajzottak a fejükben a gondolatok, Esther ki is mondott egyet:

— Mikor? . . .

Oswald nem merte a fejét fölemelni:

— Nem tudom.

— Most már nincs titkunk egymás előtt, Oswald. Most már nyugodtan megmondhatod.

— Igazán nem tudom.

Nem faggatta tovább, az asztalt nézte mereven, a kirakott műszereket.

— Én csak egy tárgy vagyok, mit számítok?

— De igazán nem tudom, Esther, higgy nekem.

— Hiszek neked .. .

Megjött az SS-orvos. Köpenyébe bújt, és megkezdte a méréseket. Először Esther fejét mérte le, Oswaldnak jegyeznie kellett. Aztán kurtán csak enynyit mondott:

— Vetkőzzék le!

Esther összerezzent, elhárítón mozdult a keze. De az orvos rákiáltott:

— Vetkőzzék le!

Tehetetlen félelemmel nézett a két férfira.

— Gyerünk, gyerünk, gyerünk! — Az orvos türelmetlenül kopogtatta az asztalt a medencekörzővel. Esther az ajka széléig elfehéredve, remegve oldotta le övét, és gombjain babrált. A ruha szétnyílt a mellén, és fölfedte mezítelenségét. Mélységes szégyenkezéssel állt ott.

Oswald eltökélten az orvos elé lépett, vigyázzba merevedett, és keményen jelentkezett:

— Engedélyt kérek, hogy leléphessek.

Az orvos meghökkenten bámult rá:

— Mi? Hogyan? ...

— Engedélyt kérek, hogy leléphessek.

— Mi az, hogy leléphessen? Szükségem van it: magára.

De Oswald nem tágított, bár az orvos elvörösödve kiáltotta:

— Itt marad, megértette?!

— Nem, kérem, engedje meg, hogy lelépjek.

Sorkon fordult és kiment a szobából. Az SS-orvos

ordítva rohant utána:

— Itt marad! Ember! Megőrült? Megy vissza azonnal?!

— Nem megyek.

— Megtagadja a parancsot?

— Nem kényszeríthet arra, hogy végignézzem egy nő vetkőzését.

(Folytatjuk)

18

Bruno Apiti

11