A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-08 / 25. szám
1. Piac a régi kikötőnegyedben 2. Galerius diadalive 3. Arbocerdő 4. A katonai diktatúra megdöntése után a görögök a legszívesebben csak a kirakatban látnának egyenruhát JAN SVÁB felvételei 2 rannak el limuzinok. Itt az autók csigalassúsággal, jókora zökkenésekkel haladnak előre. De nemcsak gépkocsik járnak errefelé. Triciklik és öszvérek próbálnak előre jutni düledező viskóknak és kommersz bérházaknak ebben a zavaros összevisszaságában. Amott szemetesemberek hívják fel magukra kiabálással a figyelmet. De kukat sehol sem látni. Közönséges nyitott tehergépkocsira rakják fel a zsákokat, muanyagzacskókat, kisebb-nagyobb dobozokat, mindazt, ami éppen az embernek keze ügyébe kerül minden háztartásban. Nem éppen épületes látvány ebben a délvidéki forróságban, hogy az orrfacsaró bűzről ne is beszeljünk. Szemben egy kis kávéház. Egy más világ ebben az idegen világban. Két férfi gyorsan számlál egy köteg bankjegyet, mintha nagyon sürgős lenne a dolguk. A mellettük levő asztalnál egy öregúr környezete iránt közömbösen a legfrissebb híreket böngészi az újságban. Mindenütt nagy a lárma, nevetés, kiabálás. Zöldségárus rudasmérlegen méri az áruját. A háziasszony meredten figyeli a mérleg nyelvét. Aztán észreveszi, hogy fényképezni akarja egy idegen. Azonnal természetellenes pózba merevedik, s a fényképből nem lesz semmi... Aztán egyszerre csak megint kint vagyunk ebből a furcsa világból. A jelenből hirtelen ugrás a múltba. A forgalmas sugárúton egyszerre csak ott áll előttünk a letűnt dicsőség torzója. Magas diadalív hatalmas oszlopokon, rajtuk csodálatos domborművek. Néhány sorban egymás fölött sok-sok ember, a legkülönbözőbb pózokban. Köztük állatfigurák. A legtöbb emberi alakot katonai fegyverzetben ábrázolta az ókori művész. Nem csoda, hiszen diadalív ez. Galerius rónwii császár emeltette a Via Egnatián ’időszámításunk szerint 303-ban a perzsák fölött aratott győzelmének emlékére. Csodálatra méltók a diadalív domborművei. De még csodálatra méltóbb, amilyen kitűnő állapotban megmaradtak, ha figyelembe vesszük a város viharos történelmét. Nem messze innen van a szaloniki nemzetközi vásár területe. Ne téveszszen meg azonban a vásárváros legkiemelkedőbb épülete. A karcsú, magas torony a csúcs alatt a gömbbel, amelyet kilátó vendéglőnek vél az ember, csak makett! A legnagyobb élmény azonban a szárazföldi ember számára a kikötő. Halszagot árasztó halászbárkák. Hálók, úszóbólyák és kötelek rendetlen összevisszasága. Köztük ládák, vödrök, hordók. Árbocok erdeje, ütközőként használt autóabroncsok a hajók oldalán. Távolabb hatalmas óceánjáró fehérhajók. Az ember oly kicsinek érzi magát mellettük! Vannak köztük pompázóan fehérre festettek, de piszkosszürkék is. Körülöttük nagy a sürgés-forgás. Mindig ki- vagy beraknak valamit. Az óceánjáró személyhajók előkelők, méltóságosak. Kajütablakok százai csillognak a napfényben. Külön kasztnak számítanak a gazdag nagyiparosok, nagykereskedők jachtjai. A modern gépek, kényelmes szalonok, nikkeltől és csempétől fénylő konyhák sokszor ódon kalózhajók külseje mögé rejtőznek. A gazdag kötélzet, a sok vitorlarúd takarni igyekszik a diszkréten elrejtett motort. Az est beálltával mintegy varázsütésre megváltozik a város arculata. Most kezdődik csak igazán az élet. Lüktet a forgalom az utcákon. Az üzletek tízig-tizenegyig nyitva tartanak. Ott, ahol reggel csak lehúzott redőnyt látni, most rakják ki a portékát. A járdákra kikerülnek a kávéházi asztalok. Hektikusan villog a csaknem négyszázezer lakosú nagyváros sok-sok ezer neonfénye, túlragyogva a közvilágitást. Aki nincs szokva ehhez a fajta éjszakai éléthez, legjobb, ha kimegy a tengerpartra, ahol ilyenkorra minden elcsendesedik. A távolból idelátszanak a kikötő hunyorgó fényei. Olykor diszkrét dohogással elsuhan egy-egy halászbárka, sétahajó, pompás jacht vagy óceánjáró. Uditő szellő fúj az öböl felől, magával hozva a tenget furcsán sós illatát. IVÓ PETftIK
