A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-15 / 26. szám
— Rendben van. — Rendben van, — makogta bizonytalan hangon a kormány mellett ülő ember és bizalmatlanul nézegette a bankjegyet. P. R. LANG EGY SKÚT LONDONBAN McPherson Aberdeenben éldegélt. S végre teljesült legtitkosabb vágya is — néhány napra Londonba utazhatott. A vasútállomás mellett egy olcsó szállodában szobát vett ki és megkérte a portást, hogy a taxiszolgálat segítségével kerítse elő a 2317 számú taxit, s ez a kocsi azonnal jöjjön a szálloda elé. Tíz percbe sem telt és a szálló előtt már ott is állt a 2317 számú bérkocsi. McPerson kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen, hogy sétakocsizásra menjen álmai városában. Amikor valami különösképpen megtetszett neki, odaszólt a sofőrnek, hogy álljon meg és várjon, amíg kigyönyörködi magát. Késő este volt már, amikor a 2317-es taxi újra megállt a szálló előtt. A taxaméteren egy szép, s csaknem kerek summa: huszonegy font! . .. — Kissé sok, — dünnyögte zavartan a sofőr. — Igaz, igaz, de hiszen csaknem egész nap engem fuvarozott, — mondta megnyugtatóan McPherson és hanyag előkelőséggel egy százfontos bankjegyet nyújtott oda a sofőrnek. Utána még hozzátette: — Igen, rendben van, — nyugtatta meg McPherson. — Holnap folytatjuk a városnézést. Reggel nyolckor várom itt a szálló előtt. Jó éjt! . . . Másnap a viteldíj tizenkilenc font volt, s McPherson újra egy százfontos bankjegyet nyomott a sofőr kezébe. — Na, — mondta aztán elégedetten. — Végre már láttam Londont. Holnap hazautazom. ön nagyon ügyes volt, igazán elégedett vagyok, s egy rossz szót sem mondhatok. Köszönöm, barátom . .. Jó éjszakát! — Még egy pillanatra, uram, — mondta a sofőr, kezében tartva a százfontos bankjegyet. — Bocsásson meg, de valamit mondani szeretnék. Már harminc éve sofőrködöm, de még egyszer sem történt meg velem, hogy két nap alatt százhatvan font borravalót kaptam volna. Mondja csak, nem milliomos ön véletlenül? — Nem, kédves barátom. Dehogy vagyok milliomos. Nevem McPherson és aberdeeni lakos vagyok. — És jól érzi magát? Teljesen normális ön? — Teljesen! A sofőr a fejét csóválta, majd így szólt: — Véletlenül én is aberdeeni vagyok. Ott él még az édesanyám. Bizonyára tudja, hol van a Walker utca. — Én is éppen abban az utcában lakom. — Akkor talán ismeri is az édesanyámat. Mary Cleentows a neve. — Hát persze, hogy ismerem. Nagyon jól ismerem. Mielőtt Londonba jöttem volna, megkért, keressem meg a 2317 számú taxi vezetőjét, s adjam át neki az üdvözletét. Amit ezennel meg is tettem . . . — Köszönöm, uram. És hogy van az anyám? — Jól, nagyon jól. Különben nem kért volna meg, hogy adjam át önnek a kétszáz fontját. . . RÉGI HISTÓRIÁK Egyszer Johann Strauss keringőestet rendeztek Temesváron, kitűnő pesti művészek vendégszereplésével. A nagy sikerű estről a helyi lap a „Temesvarer Zeitung" zenekritikusa elragadtatott hangon számolt be, és cikkét így végezte: „Temesvár elismert kultúrváros, de nem hiszem, hogy lakói közül tíz is akadna, aki olyan keringőt tudna komponálni. mint Johann Strauss.” 'T * r Lehár Ferenc egy kis bajor fürdőhelyen vendégeskedett, s tiszteletére a helybeli önkéntes tűzoltóegyesület rezesbandája Lehár művekből összeállított térzenét adott. Az illusztris vendég végighallgatta, s utána természetesen gratulált a karnagynak, mire a derék önkéntes tűzoltó büszkén válaszolta: „Hja, kedves mester, komponálni mindenki tud, de mindent eljátszani, az egy ronda munka." 7^ Arturo Toscanini a próbák alatt köztudomásúan rendkívül ingerlékeny, lobbanékony volt, s ha valami nem tetszett neki, válogatott káromkodásokkal illette munkatársait, bárkik voltak azok. Egy ilyen alkalommal a világhírű Geraldine Farrar sértődötten, éles hangon válaszolt: „Kérem, mester, ha megengedi, én is művész vagyok!“. . . Mire Toscanini még dühösebben: „Legyen nyugodt, nagyságos asszony, megőrzőm a titkát!"
