A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-16 / 42. szám
kegomba, amelyből a világ legjobb levese készül. A háború után a szőcei erdőben véres katonabakancsokat, vécsei gránátot, gránátgyutacsokat gyűjtöttünk. Az erdő fölötti domb olyan volt mint a magyar ugar „dudva, muhar" nőtt rajta, no meg aprószemű, de nagyon finom erdei szamóca. Szatyrokban, kosarakban hordtuk haza. Mit mondjak még? Szőce maga volt a Paradicsom. Az erdő szélén cseresznyefák, igazi vadcseresznyével, amiben nem termett meg a kukac. A dombháton egy sor meggyfa. Hogy ki volt a gazdájuk, csak a nagyég tudja. Együtt lakmároztunk róluk az égi madarakkal. A szőcei és a karikási erdők között volt a borókás. Karácsony előtt megtelt a havas erdő rongyos kis Jézuskákkal, mert fenyőfa hiányában, innen hordtuk a szúrós, „karácsonyfát". A karácsonyfákat, amelyekre a krepppapírba, sztaniolba csomagolt kenyérkockák közé, nagyritkán egy-egy igazi szaloncukor is keveredett. Szőce még megvan. Ma a karikási fácános része. Táblák hirdetik, hogy a hangos beszéd, kiabálás, zajongás betiltatott. így most már azt sem próbálhatom ki, megvan-e még az a híres visszhang, amely mögött a tihanyi is elbújhatott. De a kakukkmadártól sem kérdezhetem meg, hogy vajon hány évig élek. Szőce, a szőcei visszhang ma már csak a fácánvadászok puskadörrenéseire válaszol. ZS. NAGY LAJOS Zaiay Adrián felv. Szőce A név ezüst csöngetyűként csilingel vissza gyerekkoromból. A csengők a bárányok nyakára akasztódtak, azokat meg Cekovszky Jóska tereli az akolba. Szőce nevét nem keresem a helységnévszótárakban, remélem, meg sem találnám. Eredete, maradjon rejtély, ha már eddig is az volt a számomra. Cekovszki Jóska egy évvel előbb maradt ki az iskolából, mint kellett volna, mert elhatározta: elmegy szolgálni. Nekünk, pusztai gyerekeknek ez volt álmaink netovábbja: Elmegyünk valahova szolgálni, teheneket, juhokat őrizni, — az iskola nem volt túlságosan a kedvünkre való. Jóska is elkérte apja egyik bőrtarisznyáját, telerakta apró kaviccsal, belétette gumiparittyájót, bugylibicskáját, talán még hamuban sült pogácsát is rakott belé, és elindult Karikásból Szőcébe, ami akkoriban a világnak a túlsó felén volt, csaknem négy kilométernyire Karikástól. Már a következő vasárnap felkerestük őt. valami tizenöten. (Négy öccse is közöttünk volt.) Az anyja küldött neki egy ételhordónyi túrósgaluskát. Ö ekkor már igazi juhász volt, két szőrmók pulival, amelyek olyan zenebonával fogadtak bennünket, hogy még az erdő madarai is elhallgattak. Vol! egy hatalmas furkósbotja is, azt mondta ő faragta, nagyon szép furkósbot volt, és épp az orra hegyéig ért. Ügy emlékszem, Jóska volt akkor a világ ura. A főjuhászt nem láttuk, ő alighanem a bótorfalusi kocsmában borozgatott. Az akol mögött volt vagy hat cseresznyefa. Épp cseresznyeérés ideje volt, s Jóska barátunk nagyszerű vendéglátónak bizonyult. A két pulin és a juhokon kívül valamennyien felmásztunk a fákra és tömtük magunkba ' (magvastól, tán mondanom sem kell), a finom húsos fekete cseresznyét. Arra a kérdésünkre, hogy mit fog szólni a főjuhász, Jóska csak legyintett: Nem szereti a cseresznyét! Másnap nem akaródzott iskolába menni, valamennyien szolgaságra adtuk volna legszívesebben a fejünket. De hát: Szőce csak egy volt. Szőce csak egy volt, és ma is csak egy van. Szőcében, a szőcei erdőben termett a legtöbb és a legjobb gomba: fekete tinorú, amit mifelénk sokkal helyesebben tinórának hívnak, mert bámulatosan hasonlít a tinó orrához. Az erdőt átszelő kocsiút mentén, a kökénybokrok és vékony nyírfák alatt pedig töméntelen sok volt a sárgás csir— Már délután is ki akart ugrani az ablakon — mondta izgatottan a szobaparancsnok. — Hajnal óta, hogy az történt, nincsen észnél . . . Mit csináljak vele, hadnagy úr? Egyszerre megértettem, miért vannak itt mind ébren, s miért figyelnek olyan szivszorongva. Ezek az emberek adták le a sortüzeket. — Vigyázzatok rá, és holnap vigyétek betegraportra — mondtam. Vajon nem kellett volna a többieket is mind odaküldeni? Fakó volt az arcuk és elkínzott, a szemük meg parázslóit, mint az izzó szén. Kimondhatatlan kérdések a szemekben, a vékony, kicserepesedett ajkakon. Mit feleltem volna, ha most rám támadnak, és megvádolnak: te is hallgatsz, hallgat az Isten, mindenki hallgatt. Gyáva vagy, mi is gyávák vagyunk, mindenki gyáva! Az ablakból kiugorni akaró szerencsétlen, lám, bomló aggyal lökte magától a bűnt, fellázadt az ellen, hogy valaki a társa gyilkosának tartsa. Lázadt az ellen, hogy önmagát gyilkosnak érezze. Szabadulni akart a szívét szorongató vádtól — a többiek meg hallgatnak ! Ahogy kutatva figyeltek, le kellett hajtanom a fejemet. Vajon mit tettem volna én, ha a kiszámíthatatlan sors szeszélye engem állított volna a jajongó helyébe? Másnap az ebédnél Stomfay főhadnagy, a kivégző osztag parancsnoka ült le mellém. Fel akartam ugrani, de Stomfay észrevette a szándékomat, és visszanyomott a székre. Furcsa vigyor ült a szája szegletében, sehogy se illett szabályos szép arcához. — Mi az, hadnagy úr, talán leprásnak nézel? — kérdezte kihívóan, mintha olvasott volna gondolataimban. — Dehogy, főhadnagy úr — hebegtem —, csak azt hittem, hogy . . . — Ne higgyél semmit! — vágott a szavamba. — Tudom, mit forgatsz a fejedben: „Nyugodtan ebédel, mintha semmi sem történt volna!“... Hót nem is történt semmi! Három bolsival kevesebb van a világon. Nincs igazam? Hallgatom, világos, hogy provokáló szándékkal ült közénk, tartalékos fiatal hadnagyok, zászlósok közé. — Te persze becsináltál volna a helyemben — folytatta fitymálóan. — Pedig a szolgálati szabályzatban elolvashatod az előírást. Ha pontosan betartod. nincs semmi baj. Tegnap még az se kellett, hogy a revolveremet használjam, pedig rosszul céloznak a bakák. Akad olyan beszari alak is, aki a delikvens mellé vagy a feje fölé lő. A körülöttünk ebédelők letették az evőeszközt. A főhadnagy elégedetten konstatálta, hogy a figyelem központjába került. — Ilyesmit nem lehet tartalékos tisztre bízni — jelentette ki önérzetesen, és körülményesen magyarázni kezdte, hogy könyörületesebb, ha a kivégzést több osztaggal egyszerre hajtják végre. A Dienstreglement pontosan előírja, hány vezényszóra van szükség. Megfelelő hatásos szünet után —- ez az ő egyéni véleménye — keményen csattanjanak, az utolsót, a tüzet elrendelőt kardcsapás is kísérheti, mert ezek a „barmok" nem értik a német szót, hiába sulykolják beléjük, hogy a Feuer tüzet jelent. Sázszor hallják a gyakorlótéren és százszor elhibázzák. Az elrettentésül felsorakoztatott bakók ezt a kardvillanást ugyanúgy nem felejtik el, mint a sortüzet. „Pojáca!... Megjátssza a nagy hőst, hogy meg ne utálják!", gondoltam magamban. Az asztal alatt ökölbe szorult a kezem. Mennyei örömmel csapnám képen, s ha az elmaradhatatlan párbajra kerülne a sor, rá tudnám sütni a revolveremet, vagy karddal összekaszabolnám. Stomfay főhadnagy úr a hősi pózaira dicséretet várt, de ez elmaradt, talán mert valamennyien tartalékosok voltunk, akikre az ő véleménye szerint ilyen kemény, katonás jellemet megkövetelő feladatot nem lehet bízni. Amikor az ebéd utolsó falatját legyűrtem, és elhagytam az étkezdét, megrohant a gondolat: mi történik, ha azt a három kivégző osztagot Stomfay helyett nekem kellett volna vezényelnem? Egy ember gyilkosa helyett hároménak lenni! Ha beteget jelentek — mert csak ezt tehettem volna —, jön a kivizsgálás és lefokoznak. Milyen szerencse, hogy tartalékosra nem bíznak ilyen, „kemény, katonás jellemet" megkövetelő feladatot! (Vége.) 19
