A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-12-16 / 42. szám

K

i

e

s

i n

u

i

d

ú

e

A nyom kicsi modornak nevezett, mert szépen énekeltem. Az emberek megállítottak oz utcán, s ho tehették, markomba nyomtak valomit: „Ne, itt egy piculo, te, s énekelj." A boltos is, ho onyám hozzáküldött egy s más apróságért, ki-kitett o pultra két szem cukorkát: „Nem énekelsz-e? Mert ho igen, én ezt o szép cukorkát mind neked adom.” De legjobban oz öregek szerettek, s én is őket o leginkább, mert váltottuk o nótát, mintha együtt születtünk volna, s mikor eleresztettek egyre mondogatták: „Áldott szép hangod van, s téged az Isten is jókedvében teremtett." Őriztem a juhokat, s ha békén voltak, hanyott vetettem magam a szép havasi földön, s ami nótát tudtam, mind énekeltem egy sorban. Olyankor én is elhittem magamról, hogy kicsi madár vagyok, mert sem cukorért, sem piculáért, én igazában a magam gyönyörűségére énekeltem.

Mikor az első nótáért kapott pénzt hazavittem, és odaadtam anyám kezébe, megcsókolt, és úgy örvendezett, mint egy gyermek. Mondtam neki, hogy énekeltem, azért adták, de ólig figyelt rám. Vette a kendőjét, nagy gyorsan magára terítette, s szaladt ki oz ajtón, mintha kergetnék. Soha vilógéletemben jobban meg nem értettem, hogy milyen koldusok vagyunk. Mert anyám boltba ment, s nagy zacskó lisztet hozott.

Attól kezdve én úgy jártam az utcát, hogy hol ki lakik, s mikor ül ki o kopu elé. Nem o pénzt akartam, hanem édesanyám örömét. Az pedig elszállt, mint a megdobált madár. Minél többször vittem a pénzt, annál messzebbre repült. Már a szemembe sem nézett anyám, s úgy vette el kezemből, mintha kölcsön lenne, s nem is én adnám, hanem valaki más, idegen.

Mikuláskor történt, hogy sok pénzt vittem haza, többet mint más vasárnapot ötöt összevéve, s odatettem onyám elé az asztalra.

— Né, de sok pénz, édesanyám!

Éppen a tüzet gyújtotta, s oz én szavamra felállt. Odajött az asztalhoz, de nem rám, hanem a pénzre nézett. Kezét a kötényébe törölgette, olyan szaporán pislogott, hogy gondoltam, mindjárt sírni kezd. Megszólalt, s alig ismertem a hangjára.

— Engem az Isten meg fog verni, édes fiam!

Nem értettem, miért mondja. Biztatni kezdtem,

vegye el, szükség van ró, s még jó, hogy olyan sok, máskor a kevesebb is milyen jól fogott. Csak nézte a pénzt úgy, hogy megijedtem tőle. Olyan volt az orca, mint mikor az öcsém meghalt. Ha most valaki váratlon ránéz, biztos azt hinné, megint temet. Mert olyan volt. pontosan olyan. Ügy megszorult o szivem, hogy éreztem: vergődik és úgy dobog. Odakerültem hozzá, de közben mi utómban volt, szék s veder, oz mind felborult. Odoértem, s befogott o karjaiba. Szorított magához, mintha vinni akarnának Csókolgatott. ahol ért. aztán leereszkedett a székre. Odahúzott a ölébe, s mintha sohase akarná obbahogyni. úgy ismételgette, szinte jajgatott belé: „Az Isten is meg fog verni, jaj, kicsi gyermekem, engem az Isten is megver." Fejemet betúrtam o köténye ráncaiba, folyt a könnyem, mint hirtelen áradt patak, szó a számon ki nem jött, pedig mondani okartom, amit nem értettem: „Az én lelkem nem nyughatik, s nagyon fáj. édesanyám." Mikor a testvéreim hazajöttek, mi még mindég úgy ültünk, s a vacsorámat nem tudom, ki ette meg, mert lefeküdtem anélkül. Nem kellett egy falat sem belőle.

Azután engem csak az öregek hallottak énekelni. Más idegen emberfia sohasem. De csak karácsonyig. Mert két héttel anyám kétségbeesése utón Koticónk, az én kicsi húgom beteg lett. Pénz semmi a háznál, apám katona, s tudtuk, ha Így maradunk, a kis leányka meghol. A doktornak pénz kell, az orvossághoz is. s ha nincs, oz Isten se törődik a szegény emberrel. Korán megtanultam, hogy o baj egyedül sohosem jár. S most megtudhattam, hogy ez Így igaz, meg anyám megszédült épp o beteg gyerek fejénél. A hasát kezdte fogni, tőlem vizet kért, s én mindjárt tudtam, megint ver oz Isten minket, anyám gyereket vár. Katica tüzelő forróságában is mind engem hívott. Kitágult szemeivel mindenüvé engem követett. Az az egész gyermek csupán két nagy fekete szem volt. Ügy éreztem mogom a házban, mintha minden fal rám akarna szakadni, hogy összenyomjon.

A harmadik betegséges napon épp vosárnap volt. Én a házból kimentem, s a kocsmáig meg sem álltam. Végigszaladtam az egész utcát. Csak az aitó előtt csendesedtem meg. A lépcsőn úgy vittek fel a lábaim, mintha ólomból lennének, s nem bírnák magukat. Az ajtón úgy osontam be, mintha lopni járnék. A homlokom tüzelt, mintha én is betegágyban lennék, s ha bolondul is, de szentül éreztem, erős bizonysággoi, hogy olyan most az én lelkem, mint onyám arca Mikulás estéjén. A sok kiabáló ember között hótrasurrantam a gazdák szobájába. Az ajtófélfánál nekivetettem a hátamat a falnak, s álltam, mig megszólítanak. Jaj, csak a Katica sírása menne ki az én fejemből, mert igy énekelni én sem tudok! A sok embert is o hosszú asztalnál úgy láttam csak, mint zavaros álmot nyugtalan éjszakán. A szovukot is hallottam, mint mély sötét veremből a napon járók hangját. Réce Gáspár, a molnár vett észre először, a bábosszony ura. Odahívott, s elkezdte csörgetni zsebében a sok pénzt. Megállított maga mellett, s megkérdezte:

— Hót bonbont akarsz-e?

Az én torkom rögtön megtett a sírással. Tudtam, nem nézhetek az arcába. S ho őzt tehettem volna, amit a szivem diktál, megfogom o szép fehér ingét a mellén, s a szép piros arcábo belekióltom, hogy nekem a bonbon nem kell, de oz én kicsi húgom odahaza meghal, s adjon pénzt orvosságra, marad neki elég úgyis! De csak azt mondtam, amit muszáj:

— Én igen, éppen azt akarnék, bonbont.

Az ujjait pityegtetni kezdte, s o szájával adto elém a nótát. Dúdolta, és nekifogtam én is:

Az én csizmám disznóbőr, apám hozta Régemből. . .

Bekoptak a többiek is, de megfogták a hangjukat, hogy az enyém magasra szárnyalhasson. Az pedig repült, mert hajtottam. Ügy szállt ki belőlem, mintha ütnék, s menekülne. Ami fájdalom az én lelkemben volt, azt mind a szárnyára tette. De nem bírhatta, mert vergődött, s meg-megrebbent a nagy teher alatt.

Mikor új nótát akartak, aki kezdte, az odacsalt a feje intésével, s kezembe szoritotto a bonbonra valót. Ha óra lett volna a szobában, én mind azt ügyeltem volna. De nem volt. s a csupasz folro akasztottam a szemeimet. Kergettem füleimből Katica sírását, s összefogott öklömben o pénzt szorongattam, úgy számoltam. Nedves, csúszós volt mindenik dorabjo, mert a homlokomról, egész testemről s tenyeremről is szakadt a veríték.

Későre járt már, amikor Kácso András hívott magához, akitől apám őszön földet vett ki negyedébe. Csúnya, lapos homlokát az arcomhoz tolto, hegyes sárga fogai között elkezdte a maga nótáját, és én fújtam neki. Fújtam, hogy majd beleszakadt a tüdőm, mert nagyothallott, s csak úgy értette. Már o vége felé tortottam, mikor az ajtó kivágódott. Odanéztem, s az ő fuvaros fiát, Imrét láttam. Belépett. Ami erő a testemben volt, az mind elhagyott. Ami hangom volt, az mind a torkomban rekedt. Ami vérem csak volt, mint a fejembe szállott. Ez az ember az én nagyapámat kutyával kikergette a házából,

s a lőcsöt az én sarkamro dobto, mert fovógni voltunk náluk, s nagyapóm egy marék aszalt szilvát a tornácról az én zsebembe belopott.

Nem láttam, csak hallottam, hogy hangoson köszön, mert a fejemet félrefordítottom. Azt is csak éreztem, hogy a közelembe ül le, mert reccsent a pad. s a hideg, amit behozott, az arcomat megcsapta. Bukdácsolt o hangom, s reszketett, mint a haldokló madár. Ügy fejeztem be o nótát, hogy nem tudtom, kapok-e érte volamit. Nem tudom, milyen volt az arcom, de mikor Kácso András rám nézett, szó nélkül kezembe nyomta a pénzt, pedig o levegőbe szokta dobni, hogy ugorjak érte, s úgy kapjom el. Hogyan indultam az ajtó felé, nem tudom. De Kácso Imre hangját most is hallom. „Állj meg te!" Botos Jani méhész elém tette o lábát, s én megálltam. Ügy néztem az ajtót, mint a mennyország kapuját. Ami könny a szemembe okart folyni, mind lenyeltem. A koromat megfogta, s visszahúzott a pádhoz. A vál - lómat szorította, de az apjához beszélt:

— Maga se tudja, mit csinál, csak szórja a pénzt, mert én ezért semmit nem odtam volna.

Két nagyujjával oz államat felütötte, megkérdezte:

— Talán ma nem ettél aszalt szilvát, s a torkod kiszáradt?

Nézem a két fekete csizmáját.

— De az apám pénzére reáduplázunk Mégpedig azt. hogy . . .

Egyik kezét felemelte, a fejemen verni kezdte a taktust, úgy énekelte:

A citromnak zöld a bele . . .

Ami pénz o kezemben volt, o földre hullott. Mintha soha hang o torkomat el nem hagyta volno, úgy szakadt ki belőlem:

— Én nem.

Olyon csend lett. hogy a szívem dobbonósát hallottam. Hallottam, mint üstöt, ho kongatnak, nem repedt-e? A szemem, úgy éreztem, kiesik a földre, mert becsukni nem tudtam, s felnézni Kácso Imre szemébe nem mertem. Csak azt láttam, hogy o csizmája megmozdul, és porron o padló. Odaóllt mellém. Csontos, nagy keze ott emelkedett az orrom előtt. Megfogta a hajamat, s arcomat beleemelte a két szeme tekintetébe. Olyan volt, mint mikor nagyapám kezét észrevette. A szója is úgy húzódott a féloldalra, mintha mosolyogna. Talán azt is tette. Jaj, nagyapám, hová lettél? Az én kezemet nem fogod többé, s ez az ember a kutyáját reád hajtotta. Édes nagyapám. Jaj, drága nagyapó, az én szívem mindjárt meghasad! A testem megemelkedett, s o vérem mozogni kezdett. Nagyapám keze ott volt a szemem előtt, s oz aszalt szilvát nyújtotta felém: „Tedd el, s az úton megeszed". A lőcsöt is a sarkamon éreztem, mintho e pillanatban vágták volno hozzám. A szivem majd kiugrott a számon. A két kezemet úgy éreztem, mint két nogy kapát, Kácso András harisnyája ott táncolt a szemem előtt, a sújtása úgy csavarodott, mint az erdész korbácsa. Mintha nem is a harisnyán, de az én hátamon lenne. En nem! S még most is tudom, mintha tegnap történt volno, a lámpa lángja megrebbent a dróton. Kiáltottam volna, mig lélegzetem tartja, ordítottam volno, mig szívem bírja, de Kácso Imre keze az én torkomat megfogta. Nem kiabált, csak suttogto a szót:

— Énekelj, te!

A sárga ínyét láttam, úgy vonogatta a száját.

— Énekelj, a koldus istenit az anyádnak!

A fejem felemeltem. Én embernek arcába azon az estén nem néztem. De Kácso Imre arcára az egész pillan'ásomat rácsaptam. Ügy mondtam, mint valami nagy szózatot:

— Én nem!

Az c!ső pofontól megtántorodtam, s a másodiktól

20