A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-16 / 42. szám
11. A kihollgotóst követő napon kétheti szabadságot kaptam, s amikor visszajöttem a csapathoz, a tiszti étkezdében nem láttam többé sem a ezredest, sem az adjutánsát. Magasabb beosztást kapott valahol a hadtápban, ami az ellenséges berepülések miatt már frontszolgálatnak számított, és a tábornoki rangfokozat eléréséhez kellett. Hivatalos tiszti ügyem így szerencsésen megfeneklett, nem kellett apám nevével visszaélnem. Szabadságom javát Pesten töltöttem, s ezúttal egy kis budai szállodában laktam. Teréz néni nem vette zokon, hogy csak egy-egy ebéd erejéig veszem igénybe vendégszeretetét. Alkalmasint azt hitte, hogy a hotelszoba afféle beutalás, ami a szabadsógos tiszteknek kijár. Úgy lehet, hogy leleményes Géza unokabátyám, aki nőismerőseit nem vihette az Arany János utcai lakás vendégszobájába, ezt elhitette vele. Egy ebédnél Teréz néni a szalvétám mellé csúsztatta az elsején esedékes százast. — Köszönöm, Teréz néni — toltam vissza a bankót. — Jól esett, hogy eddig megsegített. A százasaival sokszor megjavíthattam a kosztomat, de most már nem fogadhatom el. — Miért nem? — csodálkozott rám. — Hadnagy lettem, a havi zsoldomból mindenre telik, színházra, egyébre is. Ügy nézett rám, mint egy csodabogárra. — Csak tedd el, és ne szégyelld magad. Jó szívvel adom, amíg módom van rá. A bácsikád, az én boldogult Adolfom szegényen kezdte, és becsületesen sokra vitte. Marci fiam se hadígazdag, ő is becsületesen sáfárkodik az apja hagyatékával. — Tudom, Teréz néni. — Ha tudod, hogy nem síberségből ered a pénz, akkor miért rtem fogadod el? — Elfogadnám, drágo Teréz néni, ha szükségem volna rá. — Azt mondod, hadnagy vagy. Nem ismerem ki magam a rangokban. A minap itt járt Géza unokabátyád, és dupla apanázst kért. Azt mondta, amióta tiszt lett, megnőttek a kiadásai. Reprezentálnia kell: nem maradhat szégyenben a társai előtt. Mosolyognom kellett. Vajon mit értett a kövér, kedélyes Géza reprezentálás alatt? Nem volt italos, s nem is kártyázott. De tudtommal, nem volt a szépnem megvetője, feltételezhettem, hogy könnyűvérű hölgyismerősei kopasztják meg. mint a Márton-napi ludat. — Tegnap az Operában voltam. Nem kellett jegy nélkül felszöknöm a karzatra — erősködtem. — Élhetetlen vagy! — jelentette ki rosszallóan. Teréz néni szavaiban volt valami igazság. Nem szórtam soha könnyelműen a pénzt, szerény kedvteléseim voltak: könyvek és utazások. Kisebb és nagyobb utazások, vándorlások gyalogszerrel, hátizsákkal, olcsó penziókban megszállva, múzeumjárással, dómok megcsodálásával elmulasztva az ebédeket. Megesett Tirolban és másutt is, amikor már házas voltam, hogy megnyerve a föportás vagy az igazgató tetszését — feleségem különösen járatos volt ebben — potom pénzért, szinte szívességből a legelőkelőbb nemzetközi hotelekben kaptunk szállást, és nem tessékeltek ki sehol, hogy hátizsákkal a vállunkon jelentünk meg a portán. Keresetem java mégis szétfolyt, másoknak kellett, és én az apámtól örökölt természetemmel nem kutattam, igazabban rászorultak-e a pénzre, mint jómagam, akinek ezért sok kívánságomról kellett lemondanom. Am ez nem tartozik szorosan az én angyalbőrbeli történeteimhez, csak afféle széljegyzetként említem, amikor Teréz nénémnek az élhetetlenségemre tett célzását szóba hozom. Estéim javát a Nemzeti Színházban töltöttem. Emlékezetem Shakespeare Makrancos hölgye előadásának hangulatát, izeit és színeit őrzi. Azóta se láttam ilyen harsány és lendületes rendezésben a makacs és önfejű Kata párharcát szelidítőjével, Petruchióval. A másik véglet Hermann Heijermans Remény című halásztragédiája volt. Szociális kérdéseket feszegető, elevenbe vágó problémáival az első lazító hangú, forradalmi darab, amit láttam. Talán azért tett rám olyan megrázó hatást, mert a dráma kiszolgáltatott halósznépe engem az árokember hasonló védtelenségére emlékeztetett. Ma is csodálom, hogyan hangozhatott el az ország első színpadán Heijermans vádbeszéde a háború negyedik esztendejében, néhány hónappal az összeomlás előtt. Nem tudom, akad-e kortársam, aki ismeri a Bánk bán akkori előadását. Emlékezetemben megszépülnek a kopott díszletek, a színpad levegője felforrósodik, és magamban azt kérdem, valóban olyan fejedelmien fenséges volt-e Jászai Mari Gertrudisa, ahogy képzeletemben él? És Kürti Józsefnek minden dörgő pátosztól mentes okos Bánkja, Ódry Árpád fölényesen gúnyos Biberachja, Hegedűs Gyula Tiborcának megrázó jajszava: „s ha egy beteg feleség, vagy egy szegény himlős gyerek megkívánván, lesújtunk egy rossz galombfiat, tüstént kikötnek: és aki száz meg százezret rabol, bírója lészen annak, akit a szükség garast rabolni kénszeritett." A színház elfeledtette velem, hogy diákkorom ragyogó fővárosa tükrös kávéházaival, seftelő sibereivel és láncosaival mennyire ellenszenvessé változott. Akkoriban történt, hogy lázadás címén a prágai ötös gyalogezred legénységét megtizedelték, o szerb Kragujevacban negyvenegyen estek a szoldateszka áldozatául, Cottaróban pedig a hadihajó délszláv matrózai egy reggelen kitűzték a forradalom vörös lobogóját. Vajon alig húszéves fejemmel menynyire láttam tisztán, hogy ezeknek a lázadásoknak múlhatatlanul be kelleti következniük? Hogy elengedhetetlen következményei voltak az orosz földön tizenhétben lejátszódott forradalmi eseményeknek, melyeknek hírét a lengyel földön és a Kárpátokon átvergődött hadifoglyok hozták meg. A hazatérők legtöbbje bizonyáro láthatta, miféle fordulat történt fogolyéletük utolsó hónapjaiban, és megértették, hogy a mezítlábas, rongyos rubaskás muzsikok hazájában valami új csírázott körülöttük, s ez az új vonzó és lenyűgöző, mint a delejes tűz. És erről beszélni kellett — a földosztásról, a munkás-paraszt szövetségről, a békéről, egy új, szabad élet ígéretéről. Hallgatójuk volt éppen elég, az ezredirodán hamar rájöttek, hogy jelenlétük valóságos istencsapása, amitől óvni kell a fegyelemben tartott, engedelmes legénységet. Egy nap a Várlaktanyában három bolsi — így nevezték a hazatérőket — összeütközött egy basáskodó őrmesterrel. Az okot az agyonsózott, büdös leves adta, amelyet az ételosztást ellenőrző altiszt jónak talált, és ráparancsolt a „szájaskodókra'', hogy muszáj megenniük. Heves szóváltás támadt, s a feldühödött bolsik csajkájukat a lába elé csapták. — Raportra, büdös kurva banda! — üvöltötte az őrmester, és nekiment az egyik legénynek. Erre mind o hárman rárohantak, de kiszakította magát a karjukból, és elmenekült. Nem volt nagy eset, a parancsnokság mégis úgy látta jónak, hogy abban a forrongó hangulatban főbenjáró bűnnek, lázadásnak minősítse. A három vétkes rögtönítélő bíróság elé került és az alig egyórás tárgyalás után mind a hármat golyó általi halálra ítélték. Szolgáljon elrettentésül a kivégzésük. A laktanya hétről hétre kicserélődő legénysége között ezek az elítéltek egyszer-mósszor talán elém kerülhettek, de nincs emlékem róluk, nem tudom a nevüket, nem ismerem a nemzetiségüket, csallóközi magyarok vagy Vágmenti szlovákok voltak-e? Kivégzésük mégis megdöbbentett, hiszen ezek a puskák elé állított szerencsétlenek legföljebb egyheti sötét zárkát vagy egykét órás kikötést érdemeltek volna bűnükért, amely voltaképpen nem is az ő bűnük volt, hanem a hatalmaskodó őrmesteré. Az elrettentő példa a fonákjára fordult: a lázadni nem merő, csak önmagában forrongó tömegben újobb és mélyebb gyűlöletet szült, ahogy bennem is tehetetlen haragot keltett. A kivégzés utáni éjszakán szolgálatom volt, az előírás szerint végig kellett járnom a legénységi szobákat. Máskor siettem, hogy mielőbb túlessem a terhes kötelességen, most valami furcsa kényszer rám parancsolt, hogy elidőzzem, beszédbe elegyedjem a még ébren levőkkel, és nézzem, hosszan nézzem a priccseken és a padlóra borított töppedt szalmazsákokon alvókat. Nyögve és sóhajtozva forgolódtak; rossz ételek bűze, savanyú verejtékszag dőlt sebbel, varról ellepett testükből, és éreztem, hogy idegeikben, öntudatok mélyén az átélt rohamok, pergőtüzek emléke kísért, mint az én éjszakáimban is: minden rontás és szörnyűség, amit szurony, akna- és gránáttűz, fojtogató mustárgáz végez a könnyen sebezhető, védtelen emberi testtel. Az egyik szobában mind ébren voltak, s amikor az ajtó közelében megálltam, valaki felsírt a szemközti sarokban. Odamentem hozzá és megszólítottam : — Mi baja? Miért sir? Az ember félig felemelkedett a szalmazsákon, és tágra nyitott szemmel bámult rám. Az ajkát nem az elviselhetetlen testi fájdalom remegtette, hanem valami belső baj, amelytől szabadulni nem tud. — Nem én öltem meg! — jajdult fel oztán, és arca elé kapta karját, mintha azt várta volno, hogy megütöm. — A feje fölé lőttem, esküszöm ... így állunk hát, te szegény ember! A te helyedben én is üvöltenék kínomban, és senki sem segíthetne, egymagámban kellene elviselnem. De téged meg kell hogy nyugtassalak, nem vagy égbekiáltó bűn részese. Parancsnak tettél csak eleget. Vagy a fölébredt lelkiismereted azt sugalljo, hogy ilyen esztelen parancsot meg is lehet szegni? Föléje hajoltam, hogy csitítsam, és akkor lerántotta magáról a takarót, felugrott és az ablakhoz szaladt. Egyszerre kétfelől kapták el, és lefogták. Úgy vitték vissza a szalmazsákjához, mint egy magatehetetlen, beteg gyereket. 18 EGRI VIKTOR:
