A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-15 / 26. szám
f gesz éjszaka esett az í M j eső, s reggelre min ,:^v den megváltozott o halastó környékén. Pedig a nap ugyanúgy felkelt, mint máskor, ugyanúgy illatozott a berek, a rét, és mégis hiányzott valami, az embernek olyan hiányérzete támadt, mint ha egyszerre az összes harang elhallgatott volna a környéken. Elnémult a madárdal. Különösen a csiripelés, az állandó csivitelés ült el, mely hol itt, hol ott hangzott fel a füzesben, szólt mindig, szünet nélkül. Ez hiányzott. Nem lehetett hallani sem a rigót, sem a csalogányt, elhallgatott a fülemüle s a szélkiáltó madár. A sárgarigó egy-egy éles füttye déltájban csak még jobban kiemelte ezt a csendet. Igen, a tücskök cirpeltek, ahogy csak tudtak, s az első szöcskék is, de hát mi ez a madarak hangversenyéhez képest! Ez egyszerre és örökre eltűnt! Már nem kell nászra szólítani a gerlice búgásának, nem kell szerelemről A fészket védő hattyú dalolnia a csalogánynak, vége a madárnép nászünnepének, s a fészkek új élettel teltek meg. A gyöngédség meghozta gyümölcsét, most az aggályos gondoskodás veszi át helyét, a gondoskodás a családról, az új életről, a fiókákról. A tóparton járunk. Sűrűn tenyészik itt a nád, a káka s a sás, a hosszú, törékeny, kardszerű náclevelek mellett még ott a tavalyi buzogány a sárgára száradt karcsú nádszáron, de megcsodáljuk a «köztük növő káka rózsacsokrait, a füzény rikító kalászait, amelyeknek ragyogó bíborszínétől szinte káprázik az ember szeme. A fű közül orvosi tisztesfű kandikál ki, ez megint li-la^ mellette aggófű sárgállik és néhány szál, még megmaradt utolsó bakszakáll. Mozdulatlanul áll az ember a vízparton, elbűvölve a csodálatos látványtól. Egyszeresek... mi lehet ez? Halk zizzenés a magas növényzet felől, halkan megcsobban a némán merengő víz. Vadkacsa-mamo úszik ki a zöld labirintusból, mögötte egyenes sorban a kis kacsák. Az ember fél megmozdulni, a lélegzetét is visszatartja, nehogy megzavarja a családi idillt. Elöl a kacsa-mama, egyszerű, barnás tollruhájában, le-lemerül, a kicsinyei buzgón utánozzák. Már rég nem pelyhesek, az anyjukra hasonlítanak és nemsokára repülni fognak. És sokat esznek, hogy nőjenek, erősödjenek. Alig tűnnek el a kacsák, s tovább haladok a parton a kevésbé sűrű növényzetű sekély víz felé, egyszerre csak kiáltás hangzik fel: „Kacs, kacs, kacs!" A fiatalasszony, aki ezen a helyen csalánt szedett, nem vette észre közeledésemet és félvad védenceit hívta. Legnagyobb csodálkozásomra egy hattyúcsalád került elő s nagy szárnycsattogással közeledett a part felé, hattyúmama öt kishottyúva!: a büszke papa — kissé bizalmatlanul — a háttérben maradt. A víztükör fölött molnár- és füstifecskék cikáztak, mintha rettentő sürgős lett volna a dolguk, a fecskefiak még valahogy nem akartak szárnyra kelni. Nekem meg eszembe jutottak, a partifecskékről, ott raktak fészket valahol egy elhagyott gödörben o szántóföld szélén, de nem jutottam el odáig ... Mondanom sem kell. Kecses őzsuta sétált át előttem az ösvényen egyetlen gidájával, s mögötte, a kukoricás szélén fácántyúk kapirgált a ▲ Hazajött a gólyamama kicsinyeivel. A kukoricaföldet délceg napraforgók szegélyezték, s én nem tudtam, mire fordítsak nagyobb figyelmet, a növény- vagy az állatvilágra, a virágokra vagy a lepkékre, a madarakra, vagy a négylábúakra. Végül is a napraforgóval barátkoztam össze, s példája nyomán az azúrszínű égboltra emeltem tekintetemet, hálát adva a Napnak, a fényért, az életért. Felemelő érzés volt a tudat, hogy mi emberek is része vagyunk a természetnek, amely tavasszal kivirul, kibontja csodálatos szépségét, hogy aztán nyáron s az ősz kezdetéve! meghozza gyümölcsét. Igen, köszönetét kell mondanunk a létért ezen a csodálatos planétán. iAROMÍR TOMECEK Bagolyfiókák élet Szimfóniája I Szárcsafészek LUBOMiR ZELINKA felvételei
