A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-12-09 / 41. szám

♦ ♦♦ Igazán ritka a jó aIbérlő, hát még ha valaki csak nőnek akarja kiadni a fölös szobáját. Tudta ezt jól Miss Hermann is, azért válogatott olyan aggályoson. A családi ház ugyan nem az övé volt, hanem a nagybácsijáé, de már hosszú évek óta vezette az öreg háztartását, tehát valahogy magától értetődőnek látszott, hogy az ő joga az albérlő megválasztása. A szoba szép volt, kényelmes és amellett olcsó. Valahogy egyetlen nő sem nyerte meg Hermann kisasszony tetszését, akik a szoba iránt érdeklődtek.

Egy nap aztán jött az igazi. Mrs. Adele Kenmore már nem volt a legfiatalabb, de amúgy még meglehetősen csinosnak számított és elsősorban halk, megfontolt beszédével, barátságos, nyájas modorával keltett bizalmat.

— A szoba nagyon rendes meg a mellékhelyiségek is — mondta elismeréssel. — És a bér is elfogadható. A legjobban a csendes környék felel meg nekem.

— Igen. Maga a ház is csendes. Kettesben lakjuk a nagybácsimmal, öreg ember már és szereti a magányt. Az emeletet lakja, ahol az ön szobája is van. Én a földszinten lakom.

Amikor Bili bácsi először vette észre az idegen nőt a lakásban, megkérdezte unokahúgót, mit jelentsen ez

— Ne csodálkozz, bácsikóm — mondta kedvesen Hermann kisasszony —, olyan kevés háztartási pénzt kapok tőled, hogy kénytelen vagyok egy kis mellékjövedelemre szert tenni.

Nem tartott sokáig, és Bili bácsi kezdett barátságosabb szemmel nézni Kenmore asszonyra. Sőt néhányszor még amolyan bókfélét is kivágott neki, beszédbe elegyedett vele, s végül rendszeresen felkereste a szobájában.

Hermann kisasszony szívesen látta ezt. Egyszer vette magának a bátorságot és bizalmasabb beszélgetést kezdeményezett Mrs. Kenmore-ral.

— Tudja, hogy Bili bácsi nagyon gazdag? — jegyezte meg beszélgetés közben.

— Igazán? — kérdezte meglepetten az albérlő.

— Igen. Több bérháza van a városban s egy csomó részvénye. De rettentően zsugori.

— Hogyhogy, nincsenek rokonai?

— Nincsenek, rajtam kívül. Egyszer én öröklők majd utána mindent. De hót mi van nekem ebből? Már hatvanéves vagyok, s még mindig cselédként dolgozok rá . ..

— Jól benne van már a korban az öregúr, ugye?

— Nyolcvankét éves. De makk egészséges. Erős a gyökere ennek az egész családnak. Az apja kilencvennyolc éves korában halt meg.

Néhány nap múlva, amikor Hermann kisasszony Adele asszonnyal egy pohár sherry mellett üldögélt, visszatért az előző beszélgetésükhöz.

— Gondolom, egészen őszintén beszélhetek magával. Hiszen értelmes asszonyok vogyunk. Bili bácsi sokáig élvezte mindazt, amit az élet csak nyújthatott.

— Most. . . magán lenne a sor, ugye? — fejezte be helyette a gondolatot Mrs. Kenmore.

— Pontosan erről van szó.

— És én segítsek ebben?

Hemann kisasszony bólintott.

— Eleget robotoltam már reá. Miatta nem mehettem férjhez. Nincs talán jogom vénségemre egy csepp boldogságra? ... A bácsi már öreg, mit kívánhat még jobbat, mint csendes, nyugodt, fájdalommentes halóit.

— És . . . hogy akarja ezt neki megkönnyíteni?

— Ezt majd elmesélem alkalomadtán. Egyelőre elég, ha továbbra is igyekszik megnyerni a bizalmát.

— S mi a jutalom? — kérdezte tárgyilagosan az albérlő.

— Ezer dollár.

Bili bácsi kegyeibe férkőzni nem okozott gondot Kenmore asszonynak. Órákig üldögéltek együtt és gyakran jártok hosszú délutáni sétákra.

Hermann kisasszony egy szép napon beavatta Adele asszonyt a tervébe.

— Már két éve panaszkodom a szomszédoknak, mennyi bajom von a nagybácsival a feledékenysége miatt. . . Gyakran akar teát főzni magának a konyhában, meggyújtja a gázt, aztán megfeledkezik róla, elbóbiskol, túlfolyik a forrásban levő víz, kialszik a láng, s az öreg mór néhányszor megfulladt volna, ha nem találok ró idejében. És ha úgy egyszer . . .

— De hogyan lehet rávenni oz öreget, hogy bemenjen a konyhába, hiszen sohasem jár oda . . .

— Azt csak bízza rám.

Egy este, amikor mind a hárman ott ültek a nappaliban, a nagybácsi panaszkodott, hogy fázik.

— Ne csodálkozz, bácsikám — jegyezte meg az unokahúga. — Nem működik a központi fűtés. De o konyhában kellemes meleg van. Elüldögélhetnénk ott. . .

Adele asszony a konyhában felolvasott a bácsinak, Hermann kisasszony ment a szobájába, hogy egy korty sherryvel megerősítse magát. A nagybácsi kisvártatva elszenderedett, Adele asszony felment a szobájába, Hermann kisasszony meg lábujjhegyen belopakodott a konyhába. Szétfröcskölt egy kevés vizet a gáztűzhely égője körül, feltette a teáskannát és kinyitotta o gázcsapot. Aztán csendesen távozott.

Másnap Hermann kisasszony kisírta a szemét mély fájdalmában. Hiába vigasztalták a szomszédok, hogy egyszer ennek be kellett következnie, amikor Bili bácsi olyannyira javíthatatlan volt és mindig elaludt teafözés közben. A rendőrfelügyelő megírta c jegyzőkönyvet, amely szerint gázmérgezés történt szerencsétlen véletlen következtében.

Aznap délután Mrs. Kenmore összecsomagolta o dolgait és jött, hogy elbúcsúzzék Hermonn kisaszszonytól.

— Hogyhogy? Hát már itthagy engem?

— Jobb lesz így. Meg kell magának mondanom valamit: nagybácsija meg én a múlt hónapban titokban összeesküdtünk. — Mrs. Kenmore az ajtóból visszafordult és csendes, megfontolt, nyájas hangján hozzátette: — Ne féljen, semmivel sem rövidítem meg. Amint a közjegyző felbontja a végrendeletet, amelynek értelmében én vagyok az egyetlen örökös, megkapja az Ígért jutalmat: az ezer dollárt.

Fordította: — ta —

22