A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-09 / 41. szám
OPUS IX. VARGA ERZSÉBET versei: ÖRÖKSÉGEM (Kiveszőiéiben lévő népi hiedelmek alapjan) farkasfogat vagy löld rutafüvet csuklómra ó jaj senki sem kötött hogy jó utam s szerencsém legyen rézgarast utánam senki sem hajított farkasfogat vagy zöld rutafüvet csuklómra ó jaj senki sem álmomban mindig szarva van a holdnak körtefánkon rohadt körték lógnak és mogorva kísértetek bújnak illatos paplanom alá rézgarast fényes rézgarast utánam á jaj senki sem éjszakánként mellemre ül s rettenetes dalt hegedül a holdbéli zenész: hangszerén a húr ha pattan sellök jönnek nagy csapatban s megvakitnak hogy szép szemem ne lásson több tarka álmot farkasfogat rutafüvet rézgarast fényes rézgarast ó jaj senki üz egy átok ősi átok (neve nincsen): itt ül ablakom keresztjén most is: csőrében kés-kék igékkel lángolt-égetett neveztem tűznek bár mondhattam volna: virág bárány bot satöbbi tűznek neveztem s hittem rokona ö tűnek tündöklésnek — láttam arany szárnyát láttam: égig-égett sárgán izzó szeme ó jaj megigézett igézetnek tűje tűnek tündöklése tündöklésnek tüze: vert-arany szárny verdes szememben-szivemben ó jaj tán örökre OPUS X. ... és légyen áldott Éva ki vétkezett ki a tiltott gyümölcsöt letépte légyen áldott Éva légyen áldott vétke (boldogok voltunk: boldog tudatlanok) nem tudtuk hogy börtönünk az Éden a tudás fája tündökölt fölöttünk s éltünk barom-bután: tudásfa tövében) légyen áldott a bűn mely szemünket megnyitotta mely börtönünkből a fényre vezetett és legyen áldott mindörökre áldott az első asszony aki vétkezett LUBOMÍR VLADAR felvétele az évek se leiedd, azokat, kik vissza már sose térnek, ne leiedd! S ne sírj! Torkodba lúljon a könnyek özönje, bánót özönje Légy a halottak nevéhez méltó, méltó örökre! (Rab Zsuzsa lorditása) Frommer doktor bizonyára az előírásnál hosszabb ideig kezelt, hogy édesanyám kedvébe járjon, ártatlan szíverősítő csöppeket itatott velem, aztán egy újabb felülvizsgálat könnyű szolgálatra alkalmasnak talált. Pozsonyba kerültem, ismét o Várlaktanyába. A kiképzett, a végző fiatal tisztek, zászlósok sorsában osztozkodtam. Május elején — négy hónappal megelőzve évfolyamtársaimat — a Bécsben megjelenő katonai közlöny, a Verordnunkgsblatt, hadnagyi előléptetésemet közölte. Herénként egyszer rám esett a szolgálat a kivonultatásnál. Egyszeriben kiderült, hogy nem olyan könnyű kivont karddal, az előírt hetvenöt centis léptekkel, a század élén menetelni. Lábamba mintha olvadt ólom ömlött volna, a föld mágneses ereje magához vonta, s úgy elnehezedett, mint a gyakorlatlan kezdő színészé, aki nem képes a színpad egyik oldaláról a másik oldalára fesztelenül átmenni. Álmaimban hosszú évekig verejtékbe hozott ez az ólomnehéz járás, képtelenné tett, hogy „üldözőim" elől meneküljek. A fesztelen, de katonás lépkedésnél könnyebb volt az utca mindkét oldalát szemmel tartani, hol bukkan fel egy nálam magasabb rangú tiszt, akit megillet a karddal való parádés tisztelgés. Egy harmonikanadrágos, italtól rezes orrú vén alezredes, akit a törzstiszthiány miatt nyugállományból ténylegesítettek, különös kedvteléssel cirkált a gyakorlótérre vezető hosszú Széplak utcán, hirtelen felbukkanva az egyik sarkon, hogy éles hangon ráreccsenjen a tisztelgésről megfeledkezőről: — Halt, Herr Leutnant! „Dögvész rád" — szórtam rá gondolatban öreg színész barátom shapespearei átkát, és magamban meggyanúsítottam, hogy ebből a leselkedésből, a kárvallott raportra rendeléséből áll háborús szolgálata. Szerencsére beosztásom rövid ideje alatt nem estem áldozatai közé, nem kellett a tiszti kihallgatáson az ezredestől fejmosást elszenvednem. Parancsnokunk különben csak egy alkolommal méltatott bizalmára. Étkezni a Vízi laktanya Dunára néző traktusának tiszti kaszinójába jártunk, mi fiatalok a folyosóról nyíló, egyszerűen berendezett ebédlőbe, ahol mindenki oda ülhetett, ahol éppen üres szék akadt. A törzstisztek és parancsnokok díszesebb termében mindenkinek rangjához illő fenntartott helye volt, s egy nap ebbe a parádés ebédlőbe rendelt ezredparancsnokunk. Az adjutáns leolvashatta arcomról, hogy főnöke invitálása nem tölt el nagy bizalommal, mert biztatóan rám szólt: — Keine Angst, Kopf hoch, Kamerad! Aggodalomra valóban nem volt okom. Az ezredes jelentkezésem után pihenjt intett. Reggel véletlenül kezükbe került a konduitlistám, és abból megállapították, hogy szerencsés csillagzat alatt, december huszonhatodikén születtem. Alighanem a hadosztály legfiatalabb tartalékos tisztje vagyok, talán az egész ármádiájé. Amennyiben kérvényezném, hogy a hivatásos tisztikarba felvegyenek — magyarán mondva bezupáljak — ő a legmelegebben pártolná kérvényemet. Jól birom a német nyelvet — végigböngészte adjutánsával az egész listát —, nincs ugyan predikátumom, sőt származásom körül egy kis hiba akad, de tudomásuk szerint az ezred kötelékében szolgáló Frigyes bátyámnak — ez viszont az ő konduitlistájában olvasható — Vogel generális volt a keresztapja. Kitüntetéseim lehetővé tennék, hogy idővel törzstiszti, vezérkari iskolába kerüljek. Most fogjam fülön a szerencsémet, villogott rám monoklis szeme. Mindent vártam, csak nem ezt az elképesztő ajánlatot. Tiszti karrier, vezérkari iskola! Van-e sejtelme ennek a monoklival méltóságát még előkelőbbé emelő, enyhén raccsoló ezredesnek, hogy nincs gyűlöletesebb számomra, mint ez a mundér, amit hordanom kell, hogy a parádézást, az aranybojtos tiszti karddal való tisztelgést, a díszlépést csak azért bírom, mert lecsuknának, talán főbe lőnének, legjobb esetben a bolondokháza fogadna be, ha a kardot odavágnám, és azt mondanám: ebből elég volt! Az én szám nem nyílik soha olyan parancsra, amely másnak a halálát jelentené! Az ezredes bizonyára azt hitte, hogy a váratlanul ért megtiszteltetés elnémított, mert képtelen voltam megszólalni, bármit is felelni. — Du mussz dich nicht sofort entschliessen. Aber diese Gelegenheit darfst Du nich verpassen — kezdett el tegezni. Végre észbe kaptam. Ha most egyenesen nemet mondanék, elképedne, nem értené. Belekaptam a mentőövbe, amit felém dobott, hogy nem kell nyomban döntenem. Hálám kifejezésére nem találok szavakat, mondtam, de előbb beszélnem kell apámmal, az ő engedélye nélkül nem dönthetek. — Schön, sehr schön — mondta az ezredes elégedetten és elbocsátott. Drága, hatvannyolc esztendős apám! Még álmában sem sejthette, milyen váratlan ajánlattal leptek meg, és hogy ő ránt ki majd a csávából! Meg kell még mondanom, hogy a monoklis főtiszt nagyon tapintatos volt. Származásom fölött, amely mindennemű törzstiszti karriert eleve kizár, napirendre tért, s ezt alighanem Vogel generálisnak köszönhettem, aki Frigyes születése idején a város helyőrségének legfőbb parancsnoka volt. Gyakran vendégeskedett nálunk, feltételeztem, hogy a német klasszikusok szeretete barátkoztatta meg apámmal, s így lett Frigyes keresztapja. Én csak fényképről ismertem, feltűnően szép, délceg termetű lehetett, karakán természete nem engedte, hogy altábornagyi kinevezése érdekében elhagyja „ősei hitét" — így élt kettétörött katonai karrierjének legendája családunkban. (Folytatjuk) 19
