A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)

1975-12-09 / 41. szám

Fehér szoknya és fököcő — a századvég protestáns missziók hatásának ma is észlelhető nyomai

Apartheid — lépcső „csak fehéreknek“

WHITES ONLY NET BLANKES

Kaiserstrasse — Windhoek központjának egyik jellegzetes utcája

A keményen dolgozó, takarékos, leleményes és kitartó első német telepesek csaknem bámulatot érdemelnek. Csaknem. Mert egyébként a legkíméletlenebb gyarmatosítók közé tartoztak. Higgadtan kiirtottak akár egész törzseket, ha érdekük úgy kívánta.

A németek gyarmati uralma szenvedés és vér árán épült. A bennszülött

— főként ovambo, herero, damara lakosság — és a századfordulón a búr és angol gyarmatosítás elől ide menekült hottentotta és busman törzsek több mint egy évtizeden át heves ellenállást tanúsítottak. A legkiterjedtebb a hererák 1903-os felkelése volt. Ezt a németek 20 000 gyarmati katona bevetésével véresen megtorolták. A lázadás 60 ezer fekete életébe került, akiket vagy lemészároltak, vagy a sivatagba űztek, és ott pusztultak el. A németek nem egészen tíz év alatt a bennszülött lakosságnak mintegy egyharmadát megsemmisítették, földjeiket, jószágaikat elvették.

A német uralom első 17 évében az afrikaiakat semmiféle törvény nem védte. A telepesek szervezete, a Deutscher Kolonialbund saját szabályzata alapján osztott „igazságot". A legmegdöbbentőbb szabályok szó szerint így hangzottak:

1. „Minden színes bőrű köteles a fehér embert felsőbbrendű lénynek tekinteni."

2. „A bíróság előtt egy fehér ember tanúvallomását csak hét színes bőrű vallomása döntheti meg."

Az afrikaiak továbbra sem nyugodtak bele a gyarmati elnyomásba. 1917— 1922-ben most már az újabb gyarmatosítók, a Dél-afrikai Unió csapatai fojtották vérbe a herero törzsek új felkelését . . .

És most mi lesz?

Namíbia lakossága nem szűnt meg reménykedve tekinteni a jövőbe. Az ofrikai felszabadítási hullám feltartóztathatatlanul hömpölyög a kontinens déli csücske felé. Az utóbbi évtized meghozta a függetlenséget Botswanának (a volt Becsuónaföldnek), a napokban hirdette ki függetlenségét ötszázéves portugál uralom után Angola, s most Namíbiát háromnegyed részben független afrikai államok veszik körül.

És o fehérek még mindig nem értették meg, hogy legfőbb ideje kapcsolatot teremteni az afrikai lakosság vezetőivel. Azt gondolják, ráérnek erre, ha majd rosszul áll a helyzet. Nem akarják megérteni, hogy a helyzet máris rossz, és hamarosan még rosszabb lesz, ha a függetlenné vált Angola még nagyobb mértékben támogatni fogja a partizánmozgalmat. A dél-afrikai kormány a maga módján tervezi megoldani a namibiai kérdést. 1973 óta ún. „homeland“-okat létesített, tulajdonképpen törzsi rezervációkat a fekete lakosság számára, s ezeket bizonyos önigazgatási jogokkal ruházta fel, kilátásba helyezve, hogy később (formálisan) független államokká alakulhatnak.

Amíg a dél-afrikai hatóságok újabb „homeland“-ok létesítésén fáradoznak a sivatagi gettókban, s az ország legnagyobb, legértékesebb részét, az ún. „rendőri zónát" — ahol a helyi lakosság csak külön engedéllyel mozoghat

— be akarja végleg kebelezni a Délafrikai Köztársaságba, újabb és újabb partizáncsoportok lépik át Angola felől a Kunere folyót. A harc Namíbiáért — e név kiejtése is büntetendő cselekménynek számít Délnyugat-Afrikóban — nemcsak politikai fórumokon, hanem fegyverrel is folyik.

— ta —

EGY HÉZAGPÓTLÓ

MŰ

A napokban került kezembe Kováts Miklós: A magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában

1918— 1938 című nagy felkészültséggel és alapos tárgyismerettel megírt monográfiája (Madách Könyvkiadó, Bratislava 1974). Irodalmi és művelődéstörténeti szempontból egyaránt jelentős és hézagpótló alkotás. A szerző irodalmunknak eddig alig feldolgozott területéhez nyúlt. Párhuzamosan elemzi a két világháború közötti szlovákiai magyar drámairodalmat és színjátszást.

Könyvét három nagy fejezetre osztja. Az első részben mogát a színjátszást s a legjelentősebb színigazgatók — Faragó Ödön, Polgár Károly, Iván Sándor, Földes Dezső — tevékenységét értékeli. Társadalmi, politikai és kulturális szempontból elemzi az akkori két legnagyobb magyar színtársulat, a kassai és a

brotislavai működését.

I

A színigazgatók közül Faragó Ödön munkásságát tartja a legértékesebbnek. Faragó személyében

1919- ben, ügyes, tehetséges és hozzáértő művészeti vezető áll a kassai színház élére. Faragó a sokszor nem éppen kedvező gazdasági és társadalmi körülmények között is törhetetlen munkakedvvel dolgozott. Működése alatt a színház magas művészi színvonalat ért el.

Kováts e fejezet megírásához rengeteg levéltári dokumentumot használt fel. Adatai, megállapításai is minden esetben meggyőzőek; az anyag történeti hitelességén aligha lehet vitatkozni. Színháztörténeti szempontból értékes része ez a könyvnek. Am az önálló véleményalkotást, a sajátos meglátást csak helyenként érezzük. Igaz, a szerző ügyesen hasonlította össze az akkori lapoknak a színházi előadásokkal foglalkozó kritikáit, rámutatott a kritikák különbözőségére, s néhol még magyarázatot is fűzött ezekhez. Részletesen viszont csak helyenként elemzi egy-egy mű színpadra állítását, a színészek teljesítményét. Az írónak itt nem sikerült a feladatot teljes mértékben megoldania. Ezt azonban nem róhatjuk fel hibaként Kovátsnak, hisz több évtized távlatából kellett az előadásokat értékelnie. (Ebből csupán azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a hasonló jellegű munkákat nem jó sokáig késleltetni. Nem ártana ezért. pl. a MATESZ eddigi tevékenységét is mielőbb feldolgozni, értékelni.)

A második fejezetben az említett korszak csehszlovákiai magyar drámairodalmát tárgyalja részletesen a szerző. Rámutat orra, hogy az irodalmi műfajok közül a dráma állt a legalacsonyabb szinten. Ennek okát a következőkkel magyarázza: A színigazgatók nagyon sokszor csak az üzleti szempontot tartották elsődlegesnek. Szívesen vittek színre könnyű és igénytelen, de jól jövedelmező darabokat. A színház nem gyakorolt ösztönző hatást a hazai

magyar drámaírókra. Az igénytelenségről is említést tesz az író; a közönség a problémádon operettvilágot akarta a színpadon látni, és viszolygott az élet nehézségeit, konfliktusait színpadra állító daraboktól. Az írók ugyancsak óvakodtak a csehszlovákiai valóságnak s a szózadeleji világ valóságának feltárásától. Szomorú valóság — írja Kováts —, hogy a drámaírók, akiknek az élet tragikus fordulatával kellett szembenézniük, idejétmúlt hősöket, kiagyalt konfliktusokat állítottak színpadra.

Ebben a fejezetben hat jelentősebb drámaíró — Bihari Mihály, Lányi Menyhért, Merényi Gyula, Sándor Imre, Sebesi Ernő, Sziklay Ferenc — munkásságát mutatja be kritikusi igénnyel Kováts. Az elemzés itt jobban sikerült, mint az első fejezetben. A tanulmányokból érezzük az eredetiséget, a saját látókörű kritikust. Az említett íróknál kiemeli a hazai valóság feltárására irányuló törekvést. Bírálóan szól viszont a forma és a tartalom egységének hiányáról, s a drámák szerkezeti kidolgozatlanságáról.

A könyv második fejezetében olvashatunk még a két háború közti színikritikáról is, melyet Kováts az irodalmi élet „elsotnyult reflexének“ nevez. A kritika ugyanis legtöbbször csak semmitmondó frázisokkal, üres szófecsegésekkel értékelte a darabokat és az előadásokat. Az akkori újságok közül talán a Kassai Munkásban jelentek meg a legrangosabb kritikák főleg Mácza Jánostól, akit marxista kritikusként tartunk szómon.

A monográfia utolsó fejezetében Kováts cseh és szlovák színpadi művek magyar bemutatóiról ír. Egyben bírálja azt, hogy a magyarországi színházak elszigetelődtek az európai színházaktól, s vonakodtak haladó darabok bemutatásától. A szlovákiai magyar színtársulatok pozitívuma, hogy legalább időnként közvetítették pl. cseh és szlovák drámaírók jelentősebb alkotásait. A cseh drámaírók közül sikerrel mutatták be többek között Karel Capek, Frantisek Langer és Frano Srámek drá máit.

Az utolsó fejezetben a szerző több-kevesebb sikerrel még a drámafordítás színvonalával is foglalkozik.

Megállapíthatjuk, hogy Kováts Miklós értékes tanulmányt adott az olvasók kezébe. Könyvével gazdagabb lett irodalmunk.

CSAKY KAROLY

9