A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-02 / 40. szám
Vörösmarty költészetében jelenik meg először a magyar irodalomban apokaliptikus tormában a nemzet és az emberiség jövője. Talán ez Vörösmarty romantikájának legjellemzőbb vonása, s ebben elődje ő a XX. század romantikusának, Ady Endrének. Távolabbi elődei, Kazinczyék, még felhőtlenül képzelték el a magyarság jövőjét. Nagyszerű nyelvújító, illetve forma- és stílusteremtő munkásságuk tudata rendíthetetlen biztonsággal töltötte el őket, minden személyes szenvedésük ellenére. Csokonai is csak a múltat és a jelent látta sötétnek — bár a jelent iróniával, sőt humorral is szemlélni tudja már, jeléül annak, hogy magasan fölötte áll, és látja, hogy bomladozik, s úgy véli, hogy a nemzet és a nép gondjai végleges érvénnyel és belátható időn belül, talán már egy évszázad alatt megoldhatók. Berzsényi és Kölcsey álmaiban a jövő horizontja el-elsötétül, de Vörösmarty az első, akinek mind múltképe, mind jövőképe apokaliptikuson dereng föl, s akinek verseiben itt is, ott is föltűnnek a nemzethalál sötét, még bennünket is megrázó, miránk, mai olvasóira is katartikusan ható képei. Ifjúkorában Vörösmarty a nemesi függetlenségi mozgalmakkal élt, első érett munkáival még ezeket kívánta szolgálni. Témái még a honfoglalás, majd a magyar Marathónok és Thermopülaiok — Mohács, Eger, Szigetvár, Nándorfehérvár — emlékezete, a nemesi ellenállás hajdani és kortárs hősei, megnevezetten vagy (mint az éppen üldözött Wesselényi) megnevezetlenül. Együtt fejlődik és alakul korának mozgalmaival és eszméivel, s költészetében a „régi dicsőség" képeinek természetesen a majdani virágzás vágyát kell erősíteniük. Vörösmarty gyorsan belenő a reformkorszak építő. lázas két évtizedébe, politikai, szervező és művelődéspolitikai szerepeket vállal, s egész költészetét az építő mozgalmak szolgálatába állítja. Barátja Széchenyinek, Wesselényinek, Kossuthnak, lapszerkesztő, alapító tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, mint akadémiai tag szótáríró (német szótárt szerkeszt), az első akadémiai nyelvtan társszerzője, az első akadémiai helyesírási szabályzat egyik kodifikátora, színikritikus, magyar nyelvtan szerzője németek számára, németül — s ezektől függetlenül is, minden cselekedete, minden sora szolgálat: drámai akció. Drámaivá nem is az emeli, hogy a bécsi rendőrség szüntelenül rajta tartja a szemét, ez ugyanis csak külső szempont, hanem az, hogy lassan maga Vörösmarty is megtelik kételyekkel a jövő iránt. A nyugati minták, amelyeket a magyar reformnemzedék követni óhajtott, elsősorban az angol polgári társadalom példája, láthatóan nem hozott végső megoldást a tömegeknek: nyomor, gyarmati elnyomás, rabszolgaság, faji megkülönböztetés, nemzeti elnyomás éppen a haladó Nyugat iparilag és társadalmilag legfejlettebb országaiban. Ezen a tapasztalati fölismerésen túl, az ifjú és a férfi Vörösmarty élete a hegeli dialektika, majd a marxi társadalomfilozófia születési és fejlődési dátumain át zajlik, ő is éli, látja, hallja és tudja vagy sejti, amit ők. Tizenöt éves, amikor Napóleont végleg két vállra fekteti az európai hatalmak koalíciója, majd létrejön a világtörténelem egyik legreakciósabb és legerősebb véd- és dacszövetsége, az orosz—osztrák—porosz Szent Szövetség, minden európai függelenségi és forradalmi mozgalom katonai eltiprására, amely majd a magyar forradalom és szabadságharc sírját is meg fogja ásni. „Mit forrralt titkos kebelén a hármas erőszak,/ Mely szentségtelenül szentnek Ítéli magát,/ Mit forralt vesztedre, Magyar, most látod ..." — írja 1823-ban A három egyesült fejedelmekre című versében, pontosan és világosan meghatározva a koalíció irányát, erejét és alávalóságát, majd ádáz küzdelmeket jövendöl: „Mely most még nyugszik, főikéi a bátor oroszlán,/ Szíveitek fognak vérzeni körme között./ Jaj néktek! ha kivész: elhúz sírjába magával,/ Jaj! ha megél: iszonyú mérge pokolra taszít.” E korai jóslat után most már nem hagyják el őt a víziók. A jelenről egyre rosszabb a véleménye, s a jelent egyre átfogóbban, egyre kozmikusabban látja: időben és térben végtelenné tágul Vörösmarty világa. Két reprezantatív versét köszönhetjük a könyvnyomtatással kapcsolatos tényeknek, A Guttenbergalbumba és a Gondolatok a könyvtárban című köl-VÖRÖSMARTY Mihály (1800 — 1855) teményeket. „Majd ha..." — kezdi Vörösmarty 1840-ben az előbbit, ahogyan Petőfi is kezdeni fogja 1847-ben a XIX. század költőinek híres ötödik szakaszát: „Ha majd a bőség kosarából..." Már Vörösmarty programja is egyetemes, abszolút és így utópisztikus — persze, éppen ezért örök érvényű, amikor hat polarizált fokozaton, hat föltételen, hat párhuzamos mondatszerkezeten fölemelkedik a végső diadal álmáig: „Majd ha kifárad az éj..., Majd ha kihull a kard . . ., Majd ha baromból s ördögből . . ., Majd ha világosság . . ., Majd ha tanácsot tart..., S a zajból egy szó...:/ Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez/ Méltó emlékjelt akkoron ád a világ". Antik versforma, benne az egész emberiség, az egész világ szabad és igaz elrendezésének vágya — sehol egy szó a nemzetről, a nemzet természetesen integrálódott az emberiségbe. Ugyanígy a Gondolatok a könyvtárban című 1844- es versben, ahol már a második sor az emberiséget evokálja: „Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,/ Az emberiségnek elhányt rongyain . . ." Ez a fogalom nem véletlenszerűen került a vers elejére, hiszen a nagy kompozíció minden képe az emberről, országokról, világról, sőt világokról, égről és pokolról — világok nyomoráról, az egész emberi fejlődés tragikus ellentmondásairól beszél. Ez már a dialektikus Vörösmarty: „És mégis — mégis fáradozni kell". — Ami a „mégis” előtt van, az nyomor, az harc, az vér, kudarc, hiábavalóság, kiábrándulás, sötétség, de nemcsak ebben a versben, hanem az egész Vörösmarty-műre való érvénnyel. A madáchi tabló szinte már Vörösmarty költészetében készen áll, a madáchi következtetésekkel együtt. „Ez hát a sors és nincs vég semmiben? — kérdi döbbenten a Vörösmarty-versben is megbúvó Adóm, hogy Lucifer — vagy az Ür — menten meg is feleljen neki, dialektikuson, illúziótlanul: „Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal/ S meg nem kövülnek élő fiai". Újabb ádámi kérdés: „Mi dolgunk a világon?" Két választ kapunk rá: ......küzdeni/ És tápot adni lelki vágyainknak", illetve: „küzdeni/ Erőnk szerint a leg nemesbekért.. .“ Vörösmarty előbb embervoltunkra mutat rá, a könyvtárban logikusan a szellemi emelkedés útjára, „az ég felé”, majd a nemzetre, amelyet ki kell ragadnunk „a mély süllyedésből", és „a szellemharcok tiszta sugaránál olyan magasra emelnünk, mint lehet". — Ez az igazi drámaiság, amikor maga a lélek vitázik önmagával, kétely, kétség és remények között, a tragikus hősök útját járva végig. 1846-ban megírja Az embereket: „Hallgassatok, ne szóljon a dal,/ Most a világ beszél,/ S megfagynak forró szárnyaikkal/ A zápor és a szél" — kezdi az összehozhatatlant összehozó képekkel, a szertelennek mondott A vén cigánynál sokkal szertelenebből. A folytatás: „Könnyzápor, melyet bánat hajt,/ Szél, melyet emberszív sóhajt./ Hiába minden: szellem, bűn, erény:/ Nincsen remény!" Ez a vers is „madáchi” tabló, minden szakasz végén a reménytelenség jelszavával. Az ember: őrült sár", „istenarcu lény", aki „fáj a földnek”, mert „testvérgyűlölési átok virágzik homlokán", majd a thébai görög mítoszkor alapmotívuma zárja a verset: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény:/ Nincsen remény! nincsen remény!" 1848-ban egy fohásznyi vers a Szabad sajtóhoz, és egy lázas Harci dal, amelyet a lelkiismeretvizsgálat egy pillanata mélyít el: „Isten, világ Ítéljen!/ Ha vétettünk is valaha,/ Kiszenvedénk, s megadtuk/ Embernek, ami ős joga./ Zászlónkon a szabadság/ S függetlenség ragyog!" — Végül is ez az önvizsgálat hitelesíti mélyen a fölkióltást: „Vész és halál reá, ki/ Ez ellen fegyvert fog.” A bukás után bujdosik, de itt megint a belső dráma az izgalmasabb. Haláláig már csak néhány verset ír, ám súlyuk annál nagyobb. Először az Emlékkönyvbe születik meg, az istenkáromlás, az emberátok, a „setét eszmék" verse, most is kozmikus méretekben: „vesszen ki a világ“/ S e földi nép a legvégső fajig”, hiszen „mi a világ nekem, ha nincs hazám?” — kérdi. Aztán jön az Átok, 1849. október 19-i dátummal, Görgey ellen, majd az 1850-es Előszó, az apokaliptikus visszatekintés verse, Az ember élete 1854-ből mint a halálban való emelkedett megnyugvás dokumentuma, s végül egy végső, megrázó töredéken túl már. csak A vén cigány. Mind az Előszó, mint A vén cigány zenei formákra emlékeztet, az előbbi drámai jambusokban irt romantikus nyitány, a színszimbolika elemeivel, az írtóbbi pedig szintétikus ritmusú, ritmusában Ady felé mutató refrénes forma, a zenei rondák lírai változata, logikusan, hiszen a vers hőse is apokaliptikus hegedűs, aki a viharzó elemek és elemi csapások erejével szólaltatja meg hangszerét az egyetemes pusztulásban. Kozmikus hallucinációk, mítoszok a bibliai Káinig és a görög Prométheuszig, hallatlan formai fegyelemben, az elérhető legtökéletesebb verszenei kiképzésben, nagy zenei hitelesítő erővel. Koruk a modern nyugtalanságok első korszaka volt. Először vált világossá a jövő, a tennivalók útja, egyszersmind kétségessé a megvalósítás lehetősége. így éleződtek ki az ellentétek a társadalmi valóságban, majd a művészetekben is. Az ellentéti a kontraszt művészi kompozíciós elvvé válik, szerkezetépítő elemmé irodalomban, festészetben, zenében. Ez a vad disszonanciák, az erős színek és ízek korszaka, mint később, Ady költészetében. Vörösmarty formavilága alighanem teljes — hogy szintetizáló, az kétségtelen. Nyelve tökéletes; közhely, hogy az ő nyelvében jutott diadalra és nyert végső igazolást a nyelvújítási mozgalom. Vörösmarty ásott le elsőként a legmélyebbre a mítoszok lényegéig, a magyar őshit világát is beleértve. Beke Sándor, a kassai magyar színpad rendezője bizonyította be aprólékosan az Irodalmi Szemlében, hogy a Csongor és Tünde mozzanatról mozzanatra visszavezethető a sámánhit világfa-mítoszára, és maradéktalanul megmagyarázható belőle, anélkül, hogy ez a sámáni elem tolakodó vagy kihívó volna, ellenkezőleg, az egyetemes emberi gondolat szintézisében feloldva. A magyarázat egyszerű, ha meggondoljuk, hogy maga a Vörösmarty-életmü is mítoszi — prométheuszi, mint az egész reformkorszak. Amikor meghalt, családjával együtt az éhhalál kísértő közelségében, az ellenforradalmi hatóságok megtiltották, hogy nyilvános temetést rendezzenek neki, de koporsóját mintegy húszezer ember kísérte ki a temetőbe. Ök a személyes tapasztalás révén, mi a teljes életmű ismeretében és az időtávlat igazoló hatalma által tudjuk, hogy kivételes költőpróféta hamvait rejti a százhúsz esztendeje elhantolt koporsó KONCSOL LÁSZLÓ 21
