A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-12-02 / 40. szám
VLAGYIMIR CSEPIGA Zjakin, a Brikalovszki Erdészeti Hivatal újdonsült igazgatója megtekintette a rábízott területet és igen elégedett volt. — Mondja kérem — fordult Hrjukin főmérnökhöz, miután visszatért a hivatalába —, van a mi gazdaságunkban valami egészen értékes, különleges valami is? Hrjukin összeráncolta a homlokát és gondolkodni kezdett. — Nincs. Ilyesvalami itt nincs. Ami nálunk a legértékesebb, az a park. — Nem, ön nem értett meg engem. Én valamilyen emlékműre, valamilyen történelmi nevezetességre gondoltam, amellyel valamenynyien büszkélkedhetnénk. Nos, van-e ilyesmi a mi erdőgazdaságunkban? — Nincs — felelte Hrjukin kedvetlenül. — Hol vennénk? Ha csak a tölgy nem az . . . — Milyen tölgy? — Hát az a tölgyfa a park közepén. — Ahá, emlékszem — mondta Zjakin. — Ahhoz fűződik valamilyen történelmi esemény? — Sajnos nem — sóhajtott Hrjukin. — De a fa kétszózéves. Értesüléseink szerint 1774 táján ültették. — ó, hát ez már valami. És az emberek tudnak erről? — Egyszer írt róla az újság. — Ez minden? — Igen. — Képtelenség! — kiáltotta Zjakin haragosan. — Mindjárt holnap készíttessen egy táblát, amelyre legyen felírva, hogy ez a tölgyfa történelmi nevezetesség és a brikalovszki lakosság büszkesége! Helyes? Másnapra el is készült a tábla. Zjakin igazgató maga vitte el a parkba és tíz szöggel a fa törzsére szegezte. — Ez persze csak a kezdet, érti, Hrjukin. Egy ilyen kis táblácska, az semmiség, nagyon primitív dolog, mondhatnánk csak az első lépés. Az én elképzelésem szerint, ha már nevezetesség valami, az legyen monumentális és legyen köze a bronzhoz is. Esetleg a márványhoz . . . A következő két hónap azzal telt el, hogy Zjakin egy nagy emléktáblát készíttetett, mely a primitív deszkatábla helyére volt szánva. A márványból készült emléktáblát, amely nyomott vagy egy mázsát, egy egész brigád erősítette fel a tölgyfára, öt fémkarikával övezték a fa törzsét, ehhez egy vastag deszkalapot erősítettek és erre került csavarok segítségével a bronzbetűs szöveggel ékeskedő márványlap. Zjakin egy hétig igen ünnepélyes hangulatban járt-kelt majd behivatta a főmérnököt. — Ide hallgasson, Hrjukin — mondta. — Járt maga a napokban úgy háromszáz vagy ötszáz méternyire a tölgyfától? — Jártam. — No és ilyen távolságból látni a mórvónytáblát? — Nem. — No látja! — kiáltotta élénken Zjakin. — Nem látni. Hát akkor azt mondja meg nekem, miként szereznek tudomást városkánk alkalmi látogatói arról, hogy ez nem egy közönséges tölgyfa, Két nap múlva Zjakin egy csapatnyi favágóval érkezett a tölgyhöz, akiknél fűrész és fejsze volt. A favágók ügyesen kivágták, felaprították és még aznap el is szállították a fát. Nem sokkal, ezután a park közepén egy monumentális bronz emlékművet állítottak fel, amely egy tölgyfát ábrázolt természetes nagyságban. Gigantikus talapzatába ezt a szöveget vésték: „Ezen a helyen állt az a tölgyfa, melyet 1774-ben ültettek.“ SÁGI TÓTH TIBOR fordítása
