A Hét 1975/2 (20. évfolyam, 25-42. szám)
1975-07-15 / 26. szám
Bruno Apitz Most mór nyilvánvaló: a lágérhez tartozó, szomszédos tanyán gázkamrát rendeztek be. Oswaldnak végül is el kellett hinnie, miután Ernst, a külső Kommandó előmunkása néhányszor hiába próbálta meggyőzni. Ernst már két héttel ezelőtt, amikor a száz görög nőt idehozták, közölte vele gyanúját. Akkor Oswald még hitetlenkedett: — Gázkamra? ...Rémeket látsz, Ernst... De Ernst konokul kitartott: — Miért betonozzák az egészet, padlástól a mennyezetig? Miért falazzák be az ablakokat? Miért szerelnek föl légmentesen záródó ajtót? Miért nem szabad illetéktelennek arra mászkálni, vagy pláne a helyiségbe lépni? Oswald nem hagyta magát: — Nevetséges, minek ilyen teketória, mikor olcsóbban is likvidálhatnak bennünket? Még csak agyon se kell lőniük. Minek is? Úgyis beledöglünk a sorvadásba, a piszokba, a munkába. Nem hiába vagyok „Revierkapo", én csak tudom, hány halott van naponta? Gázkamra?. . . Szeretném tudni, kinek? — Arra, amit Ernst válaszolt, csak nevetett: — A nőknek. Badarság. Ezek a nők olyan lágerből jöttek, ahol naponta ezreket végeznek ki gázzal. Ott megvan hozzá a komplett fölszerelés: gázkamrák, lift a hullaszállításhoz, földalatti vasút, öt krematórium húsz kemencével, s akkor ezt a száz nőt ideszállítják, a világ egyik végéről a másikra. És előbb még gázkamrát is építenek, csak azért, hogy itt mérgezzék meg őket? Minek ez a komédia itt, amikor ott sokkal egyszerűbben végbemehet. — Lehet, hogy valamiféle különleges nők. — Ugyan, csupa szegény ördög. — Talán új módszereket akarnak kipróbálni? Újfajta gázt, vagy mit tudom én. — Azt ott is megtehetnék. ' Két hét múlva készen állt az épület. A falakat sokszoros papírréteggel borították. A padló közepén lyuk tátongott. Benne egy fémvödör. Ebbe egy kívülről vezető cső torkollott. Az egészet súlyos vasrács védte. — Ismerem az eljárást — mondta Ernst —: a vödörbe bizonyos vegyszert helyeznek el. A csőből valamilyen folyadék csöpög, ez keveredik a vegyszerrel, és gázt termel. Oswald már nem mert ellentmondani. Az egykori tanyán az az épület csakugyan gázkamra. A nőknek? . . . Ennek is ijesztő bizonyítékát látta az SS-orvos gyanús viselkedésében: a nőket a nyilvántartó kartoték „átirónyítottnak" tüntette föl. Eszerint nem tartoznak a lágerhez. Az „átirányított foglyok általában hüllajelöltek. Oswald ismételt kérdésére: hova irányítják őket, az SS-orvos kitérően válaszolt, és megtiltott minden további kérdezősködést. így hát világos! . . . Akkor éjszaka Oswald nem tudott aludni. Nők! ... Tízéves fogsága óta először lát nőt. Amikor megérkeztek, az egész láger parázslód az izgalomtól. Milyen kicsinyeknek és törékenyeknek látszottak. Az egyik fogoly felkiáltott: — Ezek nem is igazi emberek, csak játékbabók! — Milyen a kezük, és milyen csöpp a lábuk! És azok a kecses cipellők. Selyemharísnyák! Tarka ruhák! Loknik . . . A férfiakat erőszakkal kellett visszaterelni a barakkjaikba. Közvetlenül a körlet mögötti blokkban helyezték el a nőket. Kétszeres szögesdrót kerítés biztosította szállásukat... Oswald sokáig nyitott szemmel meredt a szobája mennyezetére. Az éjszakai óra magányosságában újra elfogta a régóta nem érzett halálfélelem. Mi történik majd Estherrel? Estherrel, akivel az első naptól fogva valami titokzatos kapcsolat fűzte össze. Egy köszöntés, egy mosoly . . . Valami rejlett az apró jelek mélyén ... Másnap délelőtt Oswaldnak el kellett kísérnie az SS-orvost a nőkhöz. Azok énekeltek. Kihallatszott az utcára. Valahányszor átment hozzájuk akár az orvossal, akár egyedül, titokban, mindig ugyanazt élte ót: mélységes sötét titok elébe lépdel. A vére forr, tagjai elnehezülnek, a várakozás és kíváncsiság izgalmas édességének jóleső mérge járja át a testét. A keze reszket, amikor a drótkerítés lakatját kinyitja. Görcs ez, amely akkor oldódik, ha már néhány szót váltott az asszonyokkal. Az SS-orvos mögött lépett a helyiségbe. A nők elnémultak. Egyikük sem állt föl. Csak néhányon pillantottak rá. Dolgoztak. Saját kívánságukra a foglyok fehérneműjét foltozták. Az SS-orvos végigment az asztalsorok közt. Esther előtt megállt: — Beszél németül, ugye? Esther félbeszakította a munkáját. „Igen”-je inkább csak biccentés volt, mint hang. Az SS-orvos, miközben Estherre és két másik nőre mutatott, kiadta a parancsot Oswaldnak: — Ezeket átkíséri hozzám. A rendelőjében aztán meghagyta neki, készítsen mindent elő vérvételhez: — Közben vegye fel a személyi adataikat: születési év, szülők, nagyszülők, foglalkozása, amenynyiben zsidó nő egyáltalán foglalkozhat valamivel, betegségek, satöbbi. És nehogy valami butaságba keveredjék odaát, megértette? — Tulajdonképpen mit tételez fel rólam? — Nana .. . Fantasztikusan szép nők vannak köztük. — Nem tudok róla. — Ugyan, ne tetesse magát ilyen bárgyúnak. Hülye. Hány éves maga? — Huszonhét. — No, akkor már eléggé ismerheti a nagy egyszeregyet. — Tíz év óta fogoly vagyok. Herr Obersturmführer. Az SS-orvos fölemelte tekintetét az íróasztaláról: — Szóval tizenhét éves volt, amikor... de ember! Hisz akkor talán nem is volt még nővel dolga? — Ez mulattatta. Kuncogott. — Létezik ilyesmi... Az asszonyok láthatóan türelmetlenül várták Oswald visszatértét. Próbálták megértetni magukat: a három kiválasztott sorsáról szeretnének valamit tudni. A szótlanul mellette álldogáló Esthert kérte, közölje társaival, hogy az SS-orvos fajkutatással foglalkozik, és néhány vérpróbát akar csinálni. — Vér... — Ugyan. Csak annyit vesz tőletek, amennyi egy szúnyog ormányán elfér. Esther lefordította, és Oswald halkan megkérdezte : — Félsz? A fejét rázta: — Ha azt mondod, hogy nincs mit félnünk, elhisszük neked. Csak tudod, oly bizalmatlanok lettünk. A vérvétel után Oswald — mint máskor is — együtt ült Estherrel a blokk lakatlan szárnyában. Tréfásan kérdezte: — Fájt? Válasz helyett Esther halkon ezt mondta: — Két hete vagyunk itt, és még ma sem tudjuk, mivégre. Ott, a másik lágerben, mindennap halál várt ránk. Ez megnyugtató volt. Igen, igen, megnyugtató! Csak ez az egy út létezett. De.itt?... Itt minden olyan ijesztően veszélytelen. Olyan jó dolgunk van. Senki sem törődik velünk. Senki sem zaklat bennünket. Itt-ott egy kis vérvétel, itt-ott meglátogat minket ez a... ez az orvos. Minden olyan csendes. A levegő nálatok olyan tiszta és könnyű. A napok olyan világosak ... Hirtelen Oswaldra emelte a szemét: — Mi rejtőzik az ilyen napok mögött? Mondd, mi rejtőzik mögöttük? — Semmi. — Semmi?... A világon semmi? Mehet ez így tovább?... Oswald, mondd meg végre, mi a tervetek velünk? — Mi a tervetek? Tervetek? — Bocsáss meg! — Mindkét kezét Oswald kezére szorította: — A társnőim és magam is naponta ezt kérdezzük magunktól: mi vár ránk. — Miért nyugtalankodtok? Elég annyi, hogy itt vagytok, és . . . — És? — ... és ezzel kész. örülünk, hogy itt vagytok. Ti, nők, annyi fényt és melegséget hoztok a mi zord férfiéletünkbe. Esther elfordult, az ablakhoz lépett: — Ez nem lehet az ittlétünk célja. Oswald zavartan lóbálta a lábát. — Én nem tudok mást mondani. A lány észrevette zavarát: — Ebben a két hétben, amióta itt vagyunk, talpraesett fiúnak ismertelek meg: alig hiszem, hogy gyáva volnál ... ne szakíts félbe. Nem vágy hozzám őszinte. Te tudsz valamit, eltitkolsz valamit, nem akarod megmondani. — Ugyan, Esther! — Lovagias dolog, hogy kímélni akarsz bennünket. Én egy távoli országból jövök, amely neked éppoly idegen, mint nekem a tiéd. Amikor te már régen fogságban voltál, én még szabadon és boldogan éltem. Nagyon boldogan; Oswald, én nem sejtettem, hogy valaha azoknak a kezébe kerülök, akik halálos gyűlölettel üldözik a fajtámat. Ha valaki idejében figyelmeztet: „Menekülj, maradásod halált jelent", hálás lettem volna megmentőmnek. — Közelebb lépett Oswaldhoz: — Te bizonyosan óvtál volna, ugye Oswald? ... Az némán bólintott. — Tudom — mondta Esther halkan. — Még többet is tudok rólad. — Oswald, mint akit rajtakaptak, kitért a pillantása elől. — És éppen ezért — folytatta rábeszélő hangon — mindent el kell nekem mondanod. . Nem vagyok gyáva, nyugodtan megmondhatod. Nem félek a haláltól. Abban a lágerben, ahonnét jövünk, megtanultam, mi az, naponta százszor meghalni. Ezerszer meghalni. Ott a halál százféle alakban leselkedett ránk. Az élet ott nem volt egyéb, csak visszfénye ennek a halálnak. Jól tudom, ezt a lágert nem fogom élve elhagyni. A bizonytalanság, a szörnyű bizonytalanság az, amely mindnyájunkat felőröl. — Csak képzelődöl, Esther! Esther keserű nevetéssel válaszolt: (Folytatjuk) Illusztráció: Kral Klára 18 .ESTHER